1939-ben születtem, Salgótarjánban. 1957-ben, Ausztriából, mint kiskorút, szabályszerűen kiloptak az értem jövő Magyar Vöröskereszt elől, és egy Kanadába induló repülőgépre tettek föl. 1962-ben látott nyomdafestéket első versem, majd a megalakuló Kanadai Magyar Írók Körének 1969-ben lettem a tagja, és antológiákban jelentek meg írásaim.
Első kötetem, az Ostor és Vallomás 1988-ban jelent meg Torontóban. 1989-ben közreműködésemmel kiadták Magyarországon az Üzen az ág c. antológiát. 1994-ben megválasztottak a Kanadai Magyar Írószövetség elnökévé. Majd, 1998-ban, szerkesztésemben megjelent az Álmot idézők, 11. antológiánk. Szerkesztettem írószövetségünk lapját az Őrtüzet is. Az írás, mint rögzítő eszköz fontos számomra, mert nyomot hagyunk először is magunkról, és a mindennapi, minket érintő örömeinkről, gondjainkról, mindenről, ami az életet jelenti.
FEHÉR NYÍR
Hajamban a hajnal illatát,
szememben a nap sugarát
behoztam néked.
Világomban a világ vagy
s amikor hozzám ér kezed, szavad,
ringat, véd a Wigwam fészek.
Minden vagyok, lehetek melletted,
a Nagy Teremtő él bennem, és benned,
övéi vagyunk, mint a vadon,
virágok kacagnak a réten
és mindenütt a földön, s az égen
élő élet hallgatja a dalom.
Velem, hozzád simul a hajnal,
ébreszt az élet millió dallal
és képeket fest ősi dalban egy kéz.
Szemem tükrében látod magad,
bennem már mindent véd az akarat,
mert testemben, lelkemben élsz...
Tedd szívemre a kezed,
benne őrzöm a szívedet,
álmaim küldtek jeleket,
hogy ide születsz majd nekem
és végre testemben, véremben
őrzöm az ismeretlent,
ott hordom a véredet,
az ajándékunkat neked.
Rama, Ojibwa indián szállás.
ŐSZI KÉPEK
Érkező ősz szemébe
nevet még a napsugár,
pedig a hegytetőn már,
vagy a vízforrásnál
a fák között
szeptember ütött
enyhe-sárga sátrat.
A gyertyánosra
pedig hűvös éjszakákat
önt a csillagos éj.
A hegyek kihűlő útjain
--maradék túrázók fölött--
búcsúzó lombkoronát
zizegtet a szél.
Az erdő is már korábban köszön
az érkező estének
s mintha kötőfék nélkül lenne
ez az este,
az egri szőlők felé rohan bátran,
illatokat gyűjtve, meglesi a nyár
hizlalta fürtöket, mint
annyiszor a nyárban,
ahol édes terhüktől úgy hajolnak
meg a tőkék, mint időt látott vének.
Már megöregedett a szürkeség
s a bokrok között már kézen fog
és homlokomat simogatja a
siroki vár felől leguruló
harcos múlt hangja.
Megint érzem, amint a kinti élet
együtt moccan
létem minden zsigerével.
Mert tegnap még itt
beszéltem a
fecskékhez,
ma már üres fészküket nézem.
Itt hagyták a nyarat,
az elmúlt évet,
villanó képek között,
merengve hangjukat,
emléküket idézem
és azokat
a nyár dédelgette
szép, eltűnt álmokat.
ÜZENET
Ti soha, soha az életben ne ünnepeljetek!
Ti a fegyverek mögött, '56-ban ünnepeltetek,
és azóta is vérbosszút lihegve ünnepeltek
nemzetünk levert, szent forradalma felett.
Ti helyettünk soha ne ünnepeljétek,
azt, ami akkor sem volt a tiétek!
Nincs, nincs engesztelődés, csak vétek,
mert néktek soha nem volt ára a vérnek!
Ne ünnepeljetek szent forradalmat
azokkal, akik ezért életet adtak,
azokkal a hősökkel, akik ott maradtak
az utcán, akiket ma szent rögök takarnak!
Se magatokban, sem a magyar nép nevében
ne ünnepeljetek! Máig, minden évben
e nép, s e nemzet felett ünnepeltetek!
Élő szavakkal üzen ma a nemzet nektek:
bűnötökké vált a kiontott hősök vére!
El nem évülve, örök időre, tettetek bevésve
népünk, szabadságharcunk ma is élő szívébe,
és ne felejtsétek: forradalmunknak nincsen még vége!
Hát, ne ünnepeljétek, '56-ot, nincs jogotok erre!
Nincs. Nem lehet népünk kívánsága feledve
soha, soha! Nemzetet tiportatok porba,
népet, mely azóta sem szabad, de szolga!
A jövő nemzedékek lelkében ott él a vágy,
ezer év után sem felejti el népünk a jogát!
mert szabadságának ára van, és ez éltet,
ez tart meg földet, hazát és küzdő népet.
ŐSZ ILLATÚ
Mág Tamás festőművésznek
Ősz-illatú, bársonyos
felhők alatt
képed őrzi
az álmokat.
Festőkésedtől
avarrá érnek a lombok,
sárgás-barnává
az alkonyat
-- ember jelenére simítod
a sorsot,
s az álmokat.
Akarat,
közelítés, kísérlet
minden mozzanat--
vásznaidon,
mint szerelmesek
ágyán
szépülnek a képek.
Minden pillanatban
gondolat
éltet álmokat--
lelked mozzanata
él ott -- zene
minden képben.
Festékkel vászonra
vésed szíved, lelked dalát,
képeidben
otthagyod életed
lenyomatát.
Mozzanatok rögzítenek
születést,
ki nem mondott
szavakat,
őrzöd a lényeget,
mint szerelmesek
őrzik az ízes csókokat.
ITT HAGYTÁL
Búcsú Mág Tamás festőművésztől
Örök utadra indultál, elmentél,
itt hagytál és el sem köszöntél.
Amerre jártunk, színek örök életét hagytuk
magunk után, képekre álmodtunk mesét
az utca csendjére beszélő mozgást. Álmokat
gyűjtöttünk arcunk mosolyában, hangokat
festettünk képre, szavak tükrös életére,
élettel játszottunk s az élet is játszott velünk.
Minket nem zavart az idő elmúlt messzesége,
mert az alkotás meg nem álló tempója
mozgatta lelkünket, kezünket, mert szerettünk
mindent, ami életet jelentett-- mozgást a képen,
mert minden kezdésben, vászonra emelted
életünk látott pillanatát. Láttalak tetőkön,
felhőkön ülve festeni s lent a vonalak házakká,
kapaszkodó magaslatokká szelídült fényében.
Egy utcasarkon rozoga biciklit tartott egy
mállófalú ház, s csak annyit mondtál: „ebből sok
ilyen bicikli lesz a vásznakon, mert ennek élnie
kell, mert benne, fogvatartott múlt van, álló idő".
Az utcákon lépteink meleg nyomát hagytuk takarónak.
Hangosan nem mondtad ki a szót, de emlékek folytak ki
az örök időt idéző utcákról, mindig ott jártál, ahol
városodhoz tapadt benned minden emlék.
Egyszer annyit mondtál csak: „itt a múlt, és a jövő,
Nagyváradot itt az emberek meleg szíve dajkálja és az idő!”
TÉVEDÉS
Ember bukdácsol
az úton és homlokon köp
egy porszemet.
A porszem, mert porszem volt,
fölnézett és látott
egy rongyot rázó tömeget.
Jelen voltak a természetben,
de az bölcsen hallgatott.
Látta mind a kettőt
és tudta hogy az ember
már más nem lehet,
por alatt lesz por,
míg a leköpött, időtlen
múlásban ránevet.
Mozdult a porszem,
mert porszem volt,
oldalt egy porszemet
látott és sorsában látta
az örök porszem életet.
Az ember hitte, hogy
hódításra született,
mellette csak porszemet látott,
azt hitte, hogy tettekkel
meggyalázva, leigázva
meghódíthatja magának
a világot,
pedig tévedett.
SZÍNES ÚTON
Szentpétery Ildikó Szigi festményéhez
Ilyenkor már lopakodó az illatos szél
is.Ösvényeken takar kihűlt nyomokat,
haraszt alatt őrzi a nyári titkokat,
és színt váltva ágától szakad a levél.
Erdő füves szélén, mező asztalán,
még rám köszön néhány színes virág,
hogy kínálja az őszi kikerics még magát,
mint kötött csokrát a szemfüles leány.
Kikerics, kis kikerics, reád is még mi vár?
Levelet tépő, szeles ősznek színes virága,
ki tiltja meg, hogy ne viríts a dombok aljába',
ha már elmúlt, elszökött a nyár.
A fahídon simogat, bőrömhöz ér a szél,
de készülni kell, tudom, hiszen alig változik
valamit és, amikor kergeti az ég futó felhőit,
ismerősként nyomába jár öreg barátja a tél.
NEHÉZ MONDANOM
Ildikónak
Még sok mindent nem mondtam el néked.
A reggelek örömét, az együtt töltött
percek csodáiról sem mondtam még sokat.
Amikor, csak órákra választ el a rohanás,
távolságod már fájdalmat sűrít bennem –
nélküled beborít a csendesség magánya,
akkor már tudom mit jelentesz az életemben!
Ugye, nem mondtam még el
a bőkezű nappalok ajándékát,
a bennünk kicsendülő élet örömét!
Nem mondtam még el, hogy, amikor a hajnalok,
vagy a naplementék tüzében
nem látlak és hiányzik szőke hajad hulláma –
nélküled másként indul az ébredés,
vagy a nyugvó nap tűz-piros varázsa sem olyan.
Nem mondtam még el, hogy
két gondolat közt milyennek fest
a délutáni pír és nem mondtam még el,
milyennek láttalak tegnap,
milyennek ma, de azt tudom,
dicsérni fog majd a délután is.
Ugye, nem mondtam még el, hogy a
naplementében ragyog a mosolyod,
hiányzol napomból, ha nem látlak,
az életemből is, bár már elmondtam
kis szavak nagy súlyával, hogy
szeretlek, ami úgy fonódik ránk,
mint testre test, ha szeret,
mint szóra az értelem.
Még nem mondtam el senkinek égszín kék
szemed mosolyát, kacagásod derűjét.
Vers, vagy szavak üzenetével, még nem,
mondtam el se cifrán, sem egyszerűen,
amit elmondhattam volna, azt, hogy
megfoghatatlan idő kísér bennünket.
Életet, szerelmet, minden döntést, ami
értékes és most olyan nehéz mondanom,
hogy sok mindent nem mondtunk még el
egymásnak az életemről, az életedről,
bizony sok mindent...
ISTEN VELED AJTÓFÉLFA
Fiam, döntöttél magadban, hogy mégy,
úgy érzed, életet, jövődet kell menned?
Jaj, útra indulsz, de nem tudod, nem sejted
milyen érzés az, amikor a szív kitépődik
az ősi föld szentségéből, amely mindenkinek
múltat, jelenidőt és jövőt jelentett! Még semmit sem tudsz
a közelgő szenvedéseidről, mert minden körülmény
között majd élned kell, ha megalázva is, élni kell az életed.
Most, egyszerűen, nemcsak hazádtól búcsúzol el és tőlünk is.
Ismerem ezt az érzést, mindenütt fájón követ majd az emlékezés
és arcodon, torkot szorítva folyik le majd a búcsúzás könnye.
Szívet, lelket tépő érzés az, amikor valaki az " Isten veled
ajtófélfa" sóhajával köszön el a háztól, a gyökerektől.
De még van egy út, mielőtt világba indul a lábad,
az, a temető. Ott búcsúzik a szív, ez a legfájóbb hely,
ahol a múlttól, a kopjafás ősöktől, a keresztektől is el kell
köszönni. Jaj, soha ne tudják meg az emberek, milyen érzés
elköszönni a temetőktől, itt, múltat temet, vagy köszönt az érzés.
Itt szakad meg a gyökér! Vár az eltökélt út, itt edződik a lélek, a
majdnem megszakadó szív pillanata és fájón innen indul
a jelened is, az ismeretlen világ holnapjai felé.
Fiam, egyet nem tudsz még! Visszafelé, ha visszatérsz,
hogyan fogad majd az, a régi, régi ajtófélfa?
IDEGEN HONFOGLALÓK
Üres kazallá nőnek a mellverések
s a vezetett tömegtől, irtózástól
keserű szájjal
az utca képére köpsz.
Micsoda zavar, micsoda ricsaj!
Ígéretekkel teli gyomrod forog
s az ide-oda tartozás semmittevése
bénítja ugrásra kész lábad.
Taposó malom utcája ez az élet.
Világító, fórumi szentként
egységet hirdet a száj, de eladják
csillagért, néhány új zászlóért
a legdrágább Hazát!
Egyre nyeljük a pofont, a testvéri szégyent.
Jött-ment honfoglalók bábeli zavarában
nyelvünk hegyéről létünkbe mar a szó
és minden balga tett jajt kiált.
Ragacsos szemünk fényt keres,
de célt eddig még nem talált,
mert minden, ami volt, már régen oda van.
Kenyérosztásra ne bízz hát mostohát,
mert az idegen honfoglalók
elmarják azt is, ami a szádban van!
A SZÉKELY HARGITÁN
Délután van s az őszi délutánban
csodálkozva pihenünk meg idő-percekre.
Alattunk dér szitál a ködből, ahonnan
piros-tetősen nagyapák építette
házak néznek fel a marasztaló hegyekre.
Itt, amerre járunk, végtelen a kék ég,
de még érezzük a nap bágyadt melegét.
A magas messzeség pereméről látni
a sors-dobálta faluk felé futó utakat,
melyeken szelek dala, rézhangú harangok
üzennek, küldik felénk küzdelmes sorsukat.
Százados fenyők szórják szét a magot,
mint az itt gyökeret vert székelyek,
akik magukban az ősök üzenetében hisznek!
Szívünkben élnek, mint a fenyőillatos délután—
székely világ fönt is, lent is és élnek
--mondogatom magamban-- mint ők is
hitükkel indulunk a magasságos fény után.
ALGONQUIN PARKBAN
Szentpétery Ildikó fényképére
Az erdő-széli színes bokrok között,
festett ruháját próbálgatja az ősz.
Ilyenkor ősi izgalom fut végig a tájon
s a hullott leveleket ringató tó fölött
szél terelgeti, görgeti a hullámzó ködöt.
Porrá törik a víz a mosott sziklák alatt,
útját járja a folyó, sehol meg nem áll,
néhol lelassul a kövek között, mégsem időz.
Körbe hihetetlen idő óta nézi ezt a táj,
de erőszakos a tél, hidege itt mindent legyőz.
Most még a színes levélszőnyeg
bársonyosan simul a lábamhoz,
mennék, de maraszt a csörgő haraszt,
a színes fákra lassan álmot hoz
a szél, ahol már rügyek őrzik a tavaszt.
Visszatérő élet törvénye ez,
vízben, földben pihen a kezdet-
jár a régi megszokott lemez...
Színek skálája nyitja a szemet,
ha látod ezt, felejteni nem lehet.
KANADAI ŐSZ
Szentpétery Ildikó festményére
A haraszt takart csapásokon
már csak elvétve hallom
a készülő madár énekét,
hűvösödik s a léthez
igazítja minden az életét.
Napok óta a fejem fölött
szürke felhőket fest a nap,
alkony aranya csurog a fákról,
vadlibák gágogását hozza a szél,
emlékeztetőt a nyárból.
Esténként a lomb alatt úgy érzem
vállamon pihent az erdő árnya.
Amikor a fák közt megáll a sötét,
előttem a lomb sárga gyásza,
zörgő szőnyegként terül szét.
ÉGNEK A GYERTYÁK
Öreg temetőn ballagok át,
mindenütt üzenő fejfák-
védjétek a halmos temetőt,
házaitokat, az élet otthonát.
Fogyó az élet, osztozik a korral,
tisztelet, s a hit indítja őket
szembenézve változó sorssal,
ma temetőbe hívják az élőket.
A szeretet-kapcsa és a lélek
viszi a szív üzenetét, ilyenkor
visszatérő emlékek lepik el
az embert, mint már annyiszor...
Mindenütt sok ezer fényű világ
lobog múltat tisztelő fényben,
mindenki tudja, szívében érzi,
kit, miért hordoz a lelkében.
Gyertyák fényével, lélekkel üzen
ma az ember, régi szerettei felé.
Fiatalon, vagy ősz halántékkal,
sokan csendben néznek életük elé.
Fényben él ma és virágillatos most
a magyar temető, égnek a gyertyák!
Ahány sír, annyi sors fekszik ott,
őrzik a földet, és őket a kopjafák.
VIRÁGZÓ MÁJUS
Szentpétery Ildikó Szigi „Virágzó május” festményére
Tavaszi nóták születnek a szívekben,
és örömmel, virággal bólintanak reája,
a reggelek napfényhúrokat pengetnek
és zeng a csodás szín harmóniája.
Reggelek indulnak madárdalokkal tele
a szél hárfáján repül, az örök tavasz dala,
az élet pattanó rügyekkel tele üzen vele
és jövőt nyit a csírák biztos mozzanata.
Mindenkit elér a tavasz ismétlődő bókja,
a szívekben titkos világot nyit és nótákat
daloltat a születő perc, a múló óra,
mert átéli az ember, mikor a tavasz nótázgat.
Ám, ha mégis könny hull a vígató vonóra,
azon a hegedűn tovább játszik a szív.
A szabadjára engedett orgonák illatába'
a tavasz akkor is szerelmet istenít.