"A torontói magyarság körében úgy ismernek, mint az Arany János Iskola igazgatónőjét, esetleg mint festőművészt. Most pedig mint író mutatkozom be. Fiam, László, már negyedik évét töltötte, - “Anya, mesélj!” - jöttek a végetnemérő kérések. Fáradt anya pedig csak mesélt, mesélt. Így született meg „A Jóisten ragyogó tükörcserepei” munkám, melyek apró történetek. Tükörcserepek, amiket ha valaki összerak, egy élet tükröződik vissza. Egy élet, melyben a Jóisten gyönyörködhet."
"A történetek hiteles korképet adnak vissza az erdélyi magyarság kommunista korszakáról. Egy romániai kisváros, Szatmárnémeti utcái tükröződnek vissza, osztálytermek zsivaja hallatszik, népszokások elevenednek meg a könyv lapjain. Mivel a gyermekeknek nemcsak az írott szó fontos, minden történet egy-egy gyors rajzon is megelevenedik. Remélem a magyar közösség is örömmel olvassa majd ezeket a gyermekemnek íródott pillanatképeket." - SZÉKELY KINGA
ÁRAMSZÜNET
A kommunizmus idején estenként áramszünetet tartottak. Ez azt jelentette, hogy nem volt áram, nem volt lámpafény, nem volt fűtés és meleg víz sem.
Volt, hogy épp azért nem volt áram, mert olyan műsort sugároztak a magyar TV-ben, amit nekünk nem volt szabad látni. Sokszor vették el az áramot amikor a politikai kicsengésű Panoráma műsorban Romániáról volt szó, s csak elvágták. Jól emlékszem, amikor a romániai árvaházakról volt riport a Panorámában. Hű, azon nyomban nem volt áram.
No, ilyenkor aztán legalább egy órát vaksötétben ültünk. Behúzódtunk mind a gyermekszobába. De jó volt az, mert ilyenkor együtt volt az egész család. A sötétben mindenféle népdalokat zengedeztünk. Édesanyám borzasztó fals volt, de imádott énekelni. Kornyikáltunk hát együtt jó hangosan.
Nagy ritkán a román himnusz is odakeveredett a háromszín zászlóról meg a bátor román nemzetről. Akkor édesanyám lecsitított, hogy „Azt már azért csak ne”.
Aztán még házi feladatot is kellett írni. Olyankor, gyertyát gyújtottunk. Gyertyafénynél vakoskodtunk, körmöltük a házit. Úgy tűnt, hogy örökkétig sötét lesz.
Majd, csudálatos módon, hirtelen felgyulladtak a lámpák. Ment az élet tovább, a régi kerékvágásban.
A PACA
Ma majdnem mindenki a Bíró László által feltalált golyóstollal ír. Ha megnézed a toll hegyét, van benne egy icipici golyócska, s az viszi rá a papírra a tintát. Szépen ír ez a toll, de mégis, de mégis, van valami igazibb, mikor valódi töltőtollból folyik a tinta a papírra.
Mikor iskolába jártam, mi nem olyan tollal írtunk mint ma, hanem igazi töltőtollal. Volt tintás üvegcsénk, telistele tintával. Azzal a tintával kellett megtölteni a töltőtollat. Pandamaci alakú volt a töltőtollam vége. Mikor lecsavartuk a végét, akkor volt egy kicsi szivattyú benne, amivel felszívtuk a kékszínű tintát. A toll hegye háromszög alakú volt, középen bevágva, s azon folyt a papírra a tinta. Ilyen tollal tanultunk meg írni.
Nem volt könnyű dolog, s néha egy-egy nagyobb csepp tinta buggyant ki a toll hegyén, reácsöppent a papírra. Pacát hagyott, azaz egy kerek foltocskát. A paca néha még ki is dudorodott, annyi tinta csöppent ki. Ott volt az itatós papírunk, amivel gyorsan leitattuk a pacát.
Mikor megszáradt, megtanultuk eltűntetni a pacát: BOROTVAPENGÉVEL! Mi zsilettnek is neveztük a borotvapengét, a híres márka után. Nos, szüleink, bizony már elsős korunkban, ránkbízták a borotvapengét. Éles volt az a penge, borzasztó éles, de nekem soha meg nem karcolta az ujjamat se. Tudtunk bánni vele, óvatosan, hozzáértőn használtuk.
Mindenkinek ott volt a zsilett a tolltartójában. Azzal aztán, szépen kikapirgáltuk a füzetből nemcsak a pacákat, hanem a hibákat is. Szépen kijavítottuk, ha valamit rosszul írtunk. Ha pediglen túl nagy volt az a rakoncátlan paca, bizony, a füzetlapot is átlyukasztottuk a sok kapirgálással.
Azután, csalódottan kukucskáltunk át a lyukas lapon. Reménykedtünk, talán eltűnik az a lyuk, de csak ottmaradt emlékeztetőül, hogy azon a helyen igen óriás pacával birkóztunk volt vala.
A MÁLÉSZEDÉS
Már minálunk babám, már minálunk babám az jött a szokásba
Nem szedik a meggyet, nem szedik a meggyet födeles kosárba
Felmegy a legény a fára, a meggyfa tetejére,
Lerázza a meggyet, te meg babám szedjed rózsás köténykédbe.
Már minálunk babám, már minálunk babám az jött a szokásba
Nem szedik a makkot, nem szedik a makkot födeles kosárba
Felmegy a legény a fára, a makkfa tetejére,
Lerázza a makkot, te meg babám kapkodd rózsás köténykédbe.
Már minálunk babám, már minálunk babám az jött a szokásba
Nem szedik a meggyet-makkot, nem szedik a meggyet-makkot
födeles kosárba
Felmegy a legény a fára, a meggyfa-makkfa tetejére,
Lerázza a meggyet-makkot, te meg babám szedjed-kapkodd
rózsás köténykédbe.
Már minálunk babám, már minálunk babám az jött a szokásba
Nem tanul a diák, nem tanul a diák a román vizsgájára,
Fölmegy a katedrára, ránéz a tanárra,
Visszanéz a tanár, hogy egy ilyen szamár, mért jár iskolába.
Énekeltük mind torkunk szakadtából a buszon. Az egész iskola, ugyanis, felkerekedett őszidőtájt. Mint jó kommunista tanulókat, vittek minket dolgozni, ki a földekre betakarítani a gabonát. Bár kötelező gyermekmunka, robot volt ez, korántsem volt ellenünkre. Talán még kicsinyke pénzt is kaptunk érte. Micsoda élmény volt, együtt volt az egész osztály. Iskolapadok helyett, kint a friss levegőn lehettünk. Énekelhettünk, beszélgethettünk, s fontos dolgot tanultunk belőle. Nem is tanultunk, jobb volt ez bárminemű tanításnál, átéltük azt. Átéltük azt, hogy milyen is falun a munka, az őszi betakarítás.
Legtöbbször kukoricát, azaz málét szedtünk. A lejányok párosával álltak be egy-egy sor kukoricába. A málét letörtük a hosszú kukoricaszárakról s bedobtuk egy nagy kosárba. Közben énekeltünk. Volt hogy vicces pajzán énekeket is. Mikor megtelt a kosár, kiáltottunk a fiúknak. A fiúk párosával megfogták, és már vitték is a teli kosarat kiüríteni. Minden sorban álltunk, és dolgoztunk. Mikor befejeztük a begyűjtést, átmentünk a hatalmas tárház, a siló mellé, ahol lefejtettük a suskát. Körbe ültünk, s szép sárga kukorica dombokat gömbölyítettünk. Ezt pedig, ismét kosarakban púpozva hordták be a silóba a fiúk, hogy legyen télire.
De volt, hogy például retket kellett betakarítani. Az iskolából végiggyalogoltunk a töltésen, míg elértük a földeket. Ilyenkor, emlékszem, sokat beszélgettünk Czumbil Enikővel, Encivel, a világ dolgairól: melyikőnket fog majd elvenni Alpár feleségül, hány gyermekünk lesz, meg ilyesfajta fontos dolgok. Amikor megérkeztünk a retek földekre, beálltunk egy-egy sorba, leguggoltunk, s a retket egyenként húzogattuk a földből.
A retekhúzogatás bizony tenyerünket igen felsértette. Literáti Melinda, Mella, ahogy hívtuk, egy lyukas kötött kesztyűt vitt kézvédőnek. „Metálos”, kacsintott huncutul s pukkadtunk a nevetéstől. Ugyanis, a metál együttesek zenészei mind szaggatott, lyukas cuccokban jártak, mert úgy volt divat.
S mindegy volt az, hogy retekkel bajlódtunk, vagy a kukoricaföldeken, mert jó volt az. Jó volt együtt, jó volt dolgozni, jó volt énekelni, jó volt beszívni a friss levegőt, jó volt az a lelkünknek. Ezért kívánom, hogy egyszer te is átéld a betakarítás örömét, mert igazán lélekemelő érezni a termőföld szent ritmusát.