Király Ilona Szilvásváradon született. Az 1956-os forradalom leverése után a Soproni Erdőmérnöki Főiskola hallgatójaként jött Kanadába. Családanya, műszaki rajzoló, fogathajtó, és sok egyéb tevékenysége után aránylag későn kezdte irodalmi pályafutását. Versei a mindennapi élet élményeit, meglátásait tükrözik. Az egyszerű szavak mögé rejtett mély érzések a rím és ritmus szárnyán jutnak olvasóihoz.
NYUGAT FELÉ
Visszapillantás 1956-57-re
NYUGAT FELÉ
Mikor Nyugat felé elindultunk
– Oldalzsákunkban egy váltás ruha –,
Nem is sejtettük, hogy szép hazánkba
Lakni már nem térünk vissza soha.
Azt hittük: csak néhány éjszakára
Menekülünk a fegyverek elöl,
Nekivágtunk az idegen földnek
Ifjú fejjel – és talán vakmerőn.
Mi várt kint? – Bizony számos csalódás,
S átvergődtünk rajtuk – ahogy lehet,
Szívünkbe zárva és dédelgetve
Az otthon hagyott szép emlékeket.
Kik vagyunk? Magyarok? Külföldiek?
Vagy csak menekültek, földönfutók?
A történelem újabb lapjain
Írnak majd erről a mindentudók.
De akkor minket mart ez a kérdés,
S azt sem tudtuk, másnap mi lesz velünk,
Mégis meg kellett állnunk keményen,
Egy új hazában meglelni helyünk.
Mert tudtuk: a dicső magyar névre
Szégyenfoltokat csak nem hozhatunk!
És ezzel a nemes gondolattal
Építettük fel kint az otthonunk.
ELSŐ ESTE
Mikor átléptünk a határon
Azon november délután:
Vívott bennünk a szabadságvágy,
És a honvágy hazánk után.
Baktattunk át az őszi erdőn
– Elszánt kis diákcsapatunk –
És mire ránk borult az este,
Osztrák faluba ért utunk.
Ott épp szüreti mulatság volt,
Vagy más falusi ünnepély,
Így jutott nekünk meleg étel,
Friss szőlő, édes sütemény.
Bár nem értettük, amit mondtak,
Szíves volt a fogadtatás.
Minden reményünk meg volt arra,
Hogy még jobb lesz a folytatás.
Bevezettek egy tanterembe –
Éjszakára itt lesz helyünk,
S a kemény iskolapadokra
Hajtottuk le fáradt fejünk.
MÁSNAP
Másnap – mint ahol gátat nyitnak –
Megindult a nagy áradat.
Tévedésből (vagy jó szándékból?)
Nem védték a határokat.
Jöttek a magyar menekültek,
Elárasztották Ausztriát.
Volt, aki gyermekét cipelte,
Más hátán hozta batyuját.
Nekivágtak a nagyvilágnak,
Úgy vágytak szabadság után!
Nem tudták, mit hoz majd a holnap,
S hol fognak lakni ezután.
A határnál nem maradhattunk –
Jöttek az újabb emberek,
És vittek beljebb Ausztriába
– Megteltek mind a lágerek.
Tereltek minket, mint a birkát,
Mint engedelmes juhokat,
És mi csak mentünk, hová vittek,
Követtük a parancsukat.
KIRAKAT ELŐTT
A kirakatok fényesen ragyogtak,
Nem álltak romokban az épületek.
Az utcán elegáns autók suhantak,
S jól öltözve jártak mind az emberek.
Reménytelenség nem rítt az arcokról,
Nem mentek át annyi gondon és bajon.
Tán nem is tudtak a magyar harcokról?
Csak furcsán néztek ránk: Kik vagyunk vajon?
Elnyűtt ruhákba öltözött diákok,
Kiket, mint a mágnes, vonzott a nyugat,
Neonfényben arcunk bízón sugárzott,
S üres zsebbel néztünk kirakatokat.
LÁGERBEN
Lágerlakásunk lakható volt:
A földön matracok sora.
Kaptunk reggelit és ebédet,
S estére jött a vacsora.
Kedves, jótékony hölgyek hoztak
Váltás ruhát, törülközőt,
S a jövő felől lamentálva
Beszélgettük el az időt.
Majd kezdtünk németül tanulni,
S diákcsoportunk ment tovább,
Hegyek között egy szép tó partján
Kaptunk szállást, tiszta szobát.
Gyönyörű hely volt, sokat jártuk
Az erdős, sziklás hegyeket,
Míg ezrével jött menekültek
Megtömték a lágereket.
Így csakhamar a többi nemzet
Is kitárta a kapuját,
Ki-ki felvette a bőröndjét,
Vagy szegényes kis batyuját.
Többen elmentek Angliába,
Néhányat vállalt Dánia,
Minket a tanárokkal együtt
Várt a távoli Kanada.
Az erősek és a tanultak
Könnyűszerrel kaptak helyet,
A lágerekben ott maradtak
Az öregek s a betegek.
KARÁCSONY ESTE SALZBURGBAN
Első karácsony a családtól távol!
– Megvallom. egy kissé sajgott a szívünk,
Míg a táborban betlehemet jártunk,
Szobáról szobára szállt az énekünk.
József Attila szép versét szavaltuk,
És, még ami éppen eszünkbe jutott.
Boldog karácsonyt kívántunk egymásnak,
Cifra ajándékot senki sem kapott.
Vézna karácsonyfa állt a szobánkban,
Arra sem emlékszem, volt-e rajta dísz,
Csekélyke pénzért a piacon vettük,
S szánkban máris ott volt a hazai íz.
Aztán elmentünk éjféli misére,
Hatalmas pelyhekben hulldogált a hó,
Fények csillogtak szerte a városban,
S lelkünkben visszhangot vert a harangszó.
A szent karácsony boldoggá varázsol
Mindenkit, kiben él egy kis szeretet,
S mi készek voltunk tisztán ünnepelni
Kényszerhelyzetünkben – ahogy lehetett.
Karácsonyeste Salzburg városában
Számunkra örökké szép emlék marad,
Ahogy halkan léptünk a havas utcán,
S bűvölten hallgattuk a harangokat.
TOVÁBB
Hónap végén vonatra ültünk,
S Európa sok szép városát
Csodálhattuk – madártávlatból –
A gyorsvonat-ablakon át.
Mikről eddig csak olvashattunk,
Most itt van, előttünk hever.
Kit ne töltene ilyen élmény
Némi kis izgalommal el?
Belgiumban szálltunk hajóra,
A szigetország várt reánk.
Láttuk Dover fehér szikláit,
S ezzel elértük Angliát.
Majd azt is keresztül utaztuk,
Vonatunk gyorsan ment tova,
Szilveszter este elénk tárult
Liverpool füstös városa.
Emeletes buszra ültettek
– Éjfél felé járt az idő –,
Mikor a lámpafényben feltűnt
Az óceáni kikötő.
Hatalmas luxushajó állt bent,
Empress of Britain a neve,
A hosszú úton – vagy egy hétig –
Csoportunknak ez lesz helye.
Újév napján indultunk útra,
Megingott az óriás hajó,
Búcsúztunk öreg Európánktól,
Ajkunkról sírt a búcsúszó!
Himnusz és hazafias versek,
És régi diákénekek...
S a tenger vizét szaporítva
Hullattunk búcsúkönnyeket.
HAJÓN
Ingott, ringott hajónk, föl-le, föl-le
– Óh, hogy kívánkoztunk szárazföldre! –,
De a hullámzás soha meg nem állt,
Szünet nélkül, kegyetlenül dobált.
Emelkedett, süllyedt – s gyomrunk véle,
Az sem érdekelt, mi van ebédre.
– Vártuk az idő lassú múlását,
A hullámverés csillapulását.
Mint Jónás a cethal belsejében,
Hánykolódtunk a hajó mélyében.
Minden rút bűnünk százszor megbánva,
S az angol kosztot kínnal kihányva.
Azt hittük: beteljesült az átok,
Míg az erősebb gyomrú barátok
Fel nem cipeltek a fedélzetre,
A hűvös tengeri levegőre.
Ott aztán magunk úgy összeszedtük,
A hajóutat most már élveztük.
De hogy ne legyen többé ily bajom,
A hajózást inkább másnak hagyom.
ÁT KANADÁN
Amikor Kanadába értünk,
Sztrájkoltak épp a vasutak.
Így újabb táborba kerültünk,
Míg folytathattuk az utat
Keresztül át a végtelen nagy
Ország hófödte tájain,
Óceántól az Óceánig,
Át Kanada városain,
Át a hatalmas erdőségen,
A puszta néma prérin át,
Majd a Sziklás-hegység szépsége
Tálalt elénk ezer csodát.
Hány napig tartott hosszú utunk,
Azt már sajnos nem is tudom,
De se azelőtt, se azóta
Nem ültem annyit vasúton.
Lassan már egész összefolytak
A nappalok és éjszakák,
Míg távolodtunk Európától
Mindig tovább – egyre tovább.
Így érkeztünk új otthonunkba.
British Columbia adott
Lehetőséget a kezdethez,
Minket szívesen fogadott.
Nem is sejtettük talán akkor,
Hogy jön még néhány zökkenő,
Ám azokon is átjutottunk,
Ahogy haladt a vén idő.
ANGOL ÓRA
Megkezdődött az angol lecke.
Egy őszes hölgy volt a tanár.
Leült, felállt, néhányat lépett,
– S angolul mondta, mit csinál.
Ujjával magát mutogatva
Tudtunkra adta a nevét,
Majd egyenként felénk mutatva
Megérthető választ remélt.
Furcsábbnál furcsább nevet hallva
E kísérlettel felhagyott,
Folytatta inkább módszerével
A fontosabb tananyagot.
És így lassacskán megtanultuk,
Hogy mi az asztal, mi a szék,
S a körülvevő összes tárgynak
Becsületes angol nevét.
Aztán képeket mutogatva
A szobán túl is vezetett,
Az állat- és növényvilágból
Tanultunk angol neveket.
Megtudtuk, hogy kell szomorkodni,
S mi angolul a kacagás.
Megvallom, sokszor kissé mókás
Volt az ily módon oktatás.
Megismerkedtünk a számokkal,
S jött a színek egész sora,
Csupán az elvont fogalmakkal
Csúszott be itt-ott kis hiba.
Gyümölcsözött mégis a módszer,
Az ismétlés, az akarat.
És csak idő kellett még hozzá,
S az angol nyelv reánk ragadt.
HASZNÁLT RUHÁK
Bocsásd meg Isten kapzsiságom,
Hogy elfogadtam a ruhát,
Mit nékem szántak, menekültnek,
S csomagban küldtem azt tovább
Azoknak, kiket otthon hagytam,
Kiknek ínsége még nagyobb.
Nekem könnyedén jut majd másik,
Hiszen kint – nyugaton – vagyok.
A mai ifjak nem is sejtik,
Mily érték a használt ruha.
Adja Isten, hogy ily szükséget
Ne is szenvedjenek soha!
HONVÁGY
Honvágy: a vágy a hon után,
A hontalanság gyötrő átka.
Ezt érzi minden hazafi,
Ki szétszóródik a világban,
Amíg helyét meg nem leli.
Míg az új ország nem lesz otthon,
Addig – mint egy földönfutó –
Az elhagyottra gondol folyton.
Ha az ajkán népdal fakad,
Szemébe titkon könnyek szöknek,
S míg az újjal ismerkedik,
A régi képek egyre jönnek.
A legszebb város Budapest,
A Duna vize szinte tiszta,
Legkedvesebb fa az akác,
S egy kis tanyára vágyunk vissza;
Hol gémeskút áll, nádtető
És a kéményen gólya fészkel.
Otthon a kenyér ízesebb,
Mint külföldön a legjobb étel.
Mi ingerlő volt, bosszúság,
Most csak a szebbik részét látjuk,
S a hazai levelekért
A postást szívrepesve várjuk.
A "látjuk-e még valaha?"
Kérdése fájón nyomja lelkünk.
Ez a honvágy – mi ismerjük,
Mert akkor mindezen átmentünk.
BEILLESZKEDÉS
Április végén szétszéledtünk,
– Már az, aki munkát kapott.
Sok eszkimó volt, kevés fóka,
Így mindenkinek nem jutott.
Kilóra mérték itt az embert,
A munkabíró jöhetett,
És aláírtuk a szerződést,
Bár nem értettük a szöveget.
Többé nem voltunk menekültek,
Bevándorolt lett új nevünk.
Nem is várhattunk segítséget,
Meg kellett állnunk a helyünk.
Mert ha elesünk, eltipornak,
– A szabad verseny szelleme –
Ámde busásan megfizetnek,
Ha jól tudunk élni vele.
A szerénységet elfeledni,
Magabiztosnak látszani,
Az időt sosem fecsérelni,
– Így kellett itten játszani.
Tudásszomjjal magunkba szívni,
Ha gyakorlati a tudás,
A fáradságot nem kímélni,
Mert ebben nincs megalkuvás.
Aki e szabályt megtanulta,
Többé jó módban élhetett.
Így illeszkedtünk be, s átvettük
A nyugati törvényeket.
GONDOLATOK AZ EMIGRÁCIÓRÓL
Harmincnyolc év messze távlatából
Sok régi emlék elhomályosul.
Pontos adatokra nem emlékszem,
Arcok vonása lassan elfakul.
Amúgy sem én vagyok elhivatva
Az emigráció történetét
Megírni. – Bár én is része voltam,
Akad történész bölcsebb majd elég,
Aki kifejti, hogyan is történt:
Mért jöttek ezrével ki magyarok?
Én csak élményem kis részét nyújtom,
Mivel hogy én is ezek közt vagyok.
Ki volt a bölcsebb: ki otthon maradt?
Megalkudott, míg belül szenvedett?
Vagy ki nem vállalta a rabigát,
S külföldön viselt nehézségeket?
Magyar hazánkat szentnek vallotta
Akár itt, akár ott, legtöbb magyar,
Aki nem tudta elvét feladni,
S küzdött az idők hullámaival.
Innen segített, vagy otthon nyögött
A korszellem nehéz járma alatt,
Ne ítélkezzünk – inkább vigyázzunk:
Hazánk most is nehéz úton halad!
Kik vitték ide? – Mért kellett futnunk?
Miattuk kérem a magas eget,
Hogy az utolsó törvényszék előtt
A bűnösök majd megfeleljenek!