Gyerek voltam még. Talán úgy hat-hét éves. Mentes még minden káros gondolattól és szokástól. Nyitott minden jóra, rosszra, mint a kicsik még általában.
Németh Jenő írása
Mesét láttam a televízióban, csak úgy, mint minden este, lefekvés előtt. Igazi, szép, tanító, jóra nevelő mesét. Mert a mesék valaha még olyanok voltak. Egyszerűek, érthetők és szépek. Építgették a kicsik gondolatvilágát, igazságérzetét. Nyoma nem volt még bennük semmilyen politikai hátsó szándéknak, fogyasztóvá nevelő agymosásnak.
Az a mese is „csak” szép volt és tanulságos. Aranyos bábfigurákkal, amelyek egy történetet adtak elő egy szem almáról. Egy történetet, melyben a főszereplő valami zsákvászonból fércelt bábállatka egy szem almát talál és boldog! Mert neki is, végre neki is van VALAMIJE! Még ha csak egy szem alma is, amit más talán észre sem venne, de ő igen, mert neki az maga a Vagyon! A Tulajdon, ami felett rendelkezhet, amire végre büszke lehet. Ha akarja játszhat vele, megoszthatja mással, vagy – ha úgy látja jónak – akár meg is eheti, mert az övé.
Mikor vége lett a mesének, az akkor még szőke kis fejemben egyremásra keringtek a gondolatok. Megmérettettek, szelektálódtak, és különböző polcocskákra helyeződtek hosszabb távú megőrzés céljából, hogy egykor majd ilyen-olyan összefüggésben esetleg hasznukat vehessem.
Anyám a konyhában mosogatott, vagy legalábbis az edények csörgése rémlik. Apám órát javított az íróasztalánál és nagyító szemüvegét homlokára tolva csak akkor nézett fel, ha szívni kellett egyet a lassan körmére égő cigarettájából. Még volt vagy félórám a mindig pontos nyolcórai villanykapcsolásig, így gondoltam egyet és kitotyogtam a konyhába. Kértem egy almát és boldogan másztam vele vissza az ágyamba. Kezdtem felfogni, értelmezni, amit a mesében láttam. Végre nekem is volt tulajdonom. Egy saját almám, ami csak az enyém. És a vagyonom fölött érzett örömöm mellett ott volt még egy másik, igen jóleső érzés is: a döntés szabadságának öröme! Mert ha az embernek van valamije, sok féleképpen dönthet fölötte. De ha semmije sem maradt, csak magával rendelkezhet... talán...
No, de az ember gyereke 6 évesen nem filozofál. Boldogan labdáztam egy kicsit az almámmal és megevését másnap kilenc órára időzítettem. Aztán kellőképen elfáradva százféle új gondolat terhe alatt almámat a párna alá dugva, ott is görcsösen szorítva, álomba merültem. A résre nyitott konyhaajtón beszivárgó vacsoraszag és cigarettafüst foszlány az OTTHON megszokott, jóleső biztonságát égette az alvó kisgyerek lelkébe.
Mindenféle allergiát és rákot pedig mások kaptak helyettem. Akiknek nem csak egy almájuk volt.
Negyven év telt el azóta. Egy nagyon gazdag országban lakom, ahol a gyerekek már teljesen más meséket néznek és soha nem hinnék, hogy nekünk - gyümölcsként - télen csak alma volt. Itt a mesékben egészen másra készítik fel őket. Valóságból kifacsarodott számítógép kreációk váltják fel a saját képzelőerő tündérvilágot és a tápszeres flaska mikrohullámú sütőben langyosított löttye mellé tálcán kapják a képernyőn a „no name” ideálokat. Sunyin készítik fel őket a majdani fogyasztó társadalomra és a megkérdőjelezhetetlen sztárok majdani imádatára.
Anyukák magánbölcsődékbe cibálják az értük ordító piciket, hogy ne zavarják őket, amíg a fodrásznál, manikűrösnél fényesre polírozzák egymás agyát a legújabb hollywoodi csillagok családi botrányairól.
Az itteni kicsiket nem igazán arra készítik fel, mint bennünket annak idején. Az apró, egyszerű dolgok értékelése már nem szempont. Ahol élnek majd, az egy önző, pazarló társadalom, ahol az érzelmek is csak arra jók, hogy rajtuk keresztül jobban lehessen manipulálni a tömegembert.
Kit érdekel itt ma már egy szem alma!
A pazarlás egyszerűen tébolyító. Józanul gondolkodó ember számára felfoghatatlan. Nem, nem azért, mert én a Holdról jöttem, vagy korlátolt vagyok és nem tudok haladni a korral. Nem erről van szó. Csak mi – nem csak én – egy más világból jötünk, és olyasmikre is érzékenyebben reagálunk, amit itt nem szokás figyelembe venni.
Persze, itt is illik megilletődni a Mercedes-Benz és a mexikói nyaralás reklámja közé bepréselt adományért könyörgő jótékonysági filmecskéken. Illik szánalommal beszélni az éhező afrikai gyermekekről, akiknek nemhogy egy-egy alma nem jut, de még a héja sem…
De csak egy pillanatig. Mert a reklámszünet után folytatódik a műsor, amikor a csirke szárnnyal töltött papír vödröt izgalomtól reszkető térdeink közé szorítva aggódhatunk tovább a legújabb katasztrófa filmen.
Nem gondol senki arra, hogy annak a pazarlásnak, gátlástalanságnak, nemtörődömségnek, ami itt folyik, az árát mások fizetik meg.
Befejezni!
Mert lelki szemeim előtt látom, amint csónak méretű marhabőr kanapéján fél vödör csirke szárnyat csámcsogó állatvédő aktivista sikerfilmet néz. Képzeletben ő is a főhős mellett harcol: bokáig a vérben lövik halomra az ellenséget. Ebben persze az állatvédő aktivista semmi kivetnivalót nem talál, mert az csak egy film és csak emberre lőnek…
(A reklám szünetében sem mozdul a képernyő elől, mert fel kell írja a telefonszámot, ahol most féláron rendelhet mellénykét és piros cipőcskét hízott ölebének, ami ugyan állatkínzás, de a kutyus állítólag szereti.)
Később azonban hősünknek mégis félbe kell szakítani a filmet: tiltakozó gyűlésre siet! Tizennégy pár bőr lábbelijéből most a túrabakancsot húzza fel, mert nem bálba megy és hátha fel kell rúgni majd néhány kukát. Benzinzabáló Cadillac Escalade-jébe ül, mert abban jobban elférnek transzparensek. Késésben van, mivel a tüntet.s száz kilométerre van otthonától, a háztól, melyet két hektár erdő kiirtása után építettek. Sietni kell, gyorsan hajt és útközben mókust gázol. Valami két kisebb madarat is elcsap, de most siet. A völgyben párt kereső békák tucatját lapítja ki a kerekekkel, de hát miért nem vonulnak máshol.
Az autópályán egy baleset mellett azért lelassít, mert bizsergő érzés látni, ha más van bajban és mi emberek, már csak ilyenek vagyunk.
A tüntetés helyszínén, már szinte parkolni sem lehet. Rengeteg a tüntető és az újságíró, bár munkanap van…
Az önjelölt szónok már habzó szájjal és kidagadt nyaki erekkel ordít a mikrofonba:
- Azonnali hatállyal tiltsák be a vadászatot!
És a libatollal tömött, prémgalléros kabátokat is! Az is kegyetlenség!!!