Egy 18 éves fiú, Urbán Péter, az 1956-os forradalom idején hagyta el Magyarországot. Fordulatokban és izgalmakban bővelkedő útja Kanadába vezette, ahol a nehézségek legyőzése nyomán elkezdhette egyetemi tanulmányait, és kardvívásban egyetemi bajnokságokat nyert. A kardvívást egyetem után is folytatta, és 1976-ban 38 évesen kanadai színekben versenyezhetett a montreáli olimpián. A gyógyszeriparban hivatásra és sikerre lelt Urbán Péter magyar és angol nyelven írta meg visszaemlékezéseit.
részlet URBÁN PÉTER visszaemlékezéseiből
ILLÚZIÓK NÉLKÜL
Egy életút Bajától Torontóig
A SZÖKÉS
1956. november 15
A Kálváriánál találkoztak
Szürke, gyászos idő volt egész nap, az ősz már éreztette, hogy könyörtelenül közeledik a tél. A komor hangulat jól illett az ország hangulatához azokban a napokban, hisz addigra már az optimisták is feladták a reményt a csodára. Nyilvánvalóvá vált, hogy senki nem jön megmenteni a forradalmat az eltiprástól, senki nem fogja megállítani a megtorlást, az elnyomást, mely biztosan újra sorsa lesz a népnek. Az ország számtalan otthonában főleg fiatalok, diákok, gyári munkások, ipari tanulók tervezték a menekülést az országból.
Nemcsak az októberi események miatt kezdtek az emberek a szökésre gondolni, hanem sokan már az 50-es évek óta vágytak a vasfüggönyön túli szabadabb életre. A forradalom leverése felett érzett elkeseredés csupán megerősítette a mindig ott motoszkáló, de eddig lehetetlennek tűnőt: el ebből az elnyomott országból!
A gyilkos tanksorok, melyek november 4-e után körülfogták Budapestet sokaknak megkönnyítették az elhatározást, hogy elhagyják az országot, de más ezreknek a szovjet orvtámadás inkább megerősítette akaratát az ellenállásra és tovább harcoltak. Ezek hősiesen vállalták a biztos megtorlást, a szenvedést, megint mások egyszerűen nem élhettek a menekülés gondolatával, nem tudták elhagyni szeretteiket, otthonukat, a jól ismert utcákat, a nyelvet, a hazát.
Az ősz még mindig szülővárosukban találta a három elválaszthatatlan jóbarátot, hiszen egyiküket sem vették fel egyetemre. A város szélén találkoztak a régi Kálvária temető sarkán, ezen a szomorú, esős estén. Minden napjuk oly szorosan kötődött össze immár évek óta, hogy az csak természetes volt, hogy szökni is együtt fognak. Elképzelhetetlen lett volna másképpen. A fiatalkori kötődések, kamaszkori barátságok sokszor a családnál is erősebbek. Ezeknek a 18 éveseknek olyan döntést kellett hozniuk ezen a szomorú estén, melyet sok felnőttnek talán soha nem kellett hoznia életében. Laci már várta a másik kettőt, komor arca tükrözte aggodalmának súlyát, mely egész nap vele volt, estéig, a találkozás időpontjáig. Nem volt képes elhagyni szüleit, egyedül hagyni őket nyomorékon született bátyjának gondozásával. Felnőtt korának első nagy döntését hozta meg azon a napon. A másik kettő most rosszkedvűen és aggódóan, nehogy ők maguk is visszatántorodjanak elhatározásuktól, sebtében megölelték Lacit és nekivágtak a sötét országútnak.
Csendben meneteltek az elhagyatott és vizes úton. Tisztában voltak-e döntésük jelentőségével, számoltak-e a fogságba eséssel és annak következményeivel és félték-e a lehetőségét, hogy talán sohasem térhetnek vissza? Majdnem bizonyos, hogy nem teljesen fogták fel azokban az első órákban döntésük súlyát, de a kamaszok tudatlan magabiztosságával vágtak neki az útnak. Vizes arcukat körülvette a csendes és kifürkészhetetlen vidéki táj, az egyre erősebben fújó szél, az eső, és lassan minden új lépés azt sugallta, hogy életük örökre meg fog változni.
Csak nagyjából tudták, hogy szülővárosuktól milyen irányban van Jugoszlávia. A kilométerekkel nem nagyon törődtek ezek a fiatalemberek. így aztán nekivágtak az országútnak, sietős léptekkel. Perceken belül átáztak az esőben, amikor hirtelen a sötétségből egy teherautó lámpafényében találták magukat. A teherkocsi nagy csikorgással megállt mellettük és rögtön helyet találtak a rakodó részen a Bácsbokod felé tartó tejeskocsi üres kannái között. Amikor a közeli faluban, már a határhoz nagyon közel, leszálltak, az eső még mindig erősen esett. Egy ottlakó falusi elvezette őket a falu szélére és megmutatta, toronyirányban, a határhoz legközelebbi utat, szőlőkön, szántóföldeken keresztül.
Nemsokára hatalmas kukoricaföldeken gyalogoltak át, de haladásukat, nagyon lelassította az óriásira nőtt sárcsizma, mely konokul ragadt városi cipőjükre. Úgy tűnt, hogy már órákon keresztül viaskodnak a vizes szántóföldekkel és a sötétben nem látták mekkora távolságot tettek meg, főleg nem, hogy mekkora van még előttük. Semmi nem utalt arra, hogy egyáltalán hol vannak, semmi zaj, semmi jel vagy útmutató, semmi, csak az egyhangú eső és az éjszaka vette őket körül. Már éjfél is elmúlhatott, mikor egy halványan pislákoló fényt láttak, majd egy piciny kis parasztház homályos körvonalai is kirajzolódtak.
Elhatározták, hogy bekopognak útmutatásért, mivel fogalmuk sem volt, hogy merre járhatnak. Hosszú alsónadrágot és a bőrzekéje alatt durva, szövött inget viselt az ember, aki ajtót nyitott. A késői óra és a két vizes, sáros idegen ellenére nyugodt, sőt barátságos volt amikor betessékelte őket a házikóba.
Magyarul köszöntötték a parasztot, és meg-könnyebbültek amikor az ugyanígy fogadta a köszönést. Vajon ez azt jelentette, hogy az órákig tartó menetelés ellenére még mindig Magyarországon vannak?
- Isten hozta magukat, jöjjenek bejjebb az esőből! - mondta.
A fagerendás házikó csak egy nagyobb helyiségből állt. Az egyetlen fényforrás az asztalon álló olajlámpa volt, de a belépőnek nem kellett fény ahhoz, hogy azonnal érezze az állatok jelenlétét a helyiségben. Az éjszakai vándorok elfogadták a kedves invitálást. Belépve láthatták is a család féltve őrzött kincseit: egy békésen kérődző tehenet, két kecskét és néhány baromfit az istállónak elkerített távolabbi sarokban. Ahogy a szem hozzászokott a félhomályhoz, egy hatalmas búbos kemence rajzolódott ki, félmagasságú padkáján pedig különböző apró emberformák voltak vélhetők. Meghatározatlan korú és számú gyermek kíváncsi vagy éppen alvó arcát lehetett fokozatosan felismerni a nyitott szemű anya mellett, aki valahol az emberköteg közepén feküdt.
Ez a családi kör a vizes és hideg novemberi éjszaka után most szinte egy hirtelen, a sivatagban lelt oázisnak tűnt a két átázott, éjszakai gyalogosnak. Péter csak évekkel később gondolt arra, hogy ha a bolyongásuk során történetesen mégsem jutnak át a határon és az éjszakát egy hasonlóan szívélyes, de magyar területen lakó parasztcsaládnál töltik, akkor talán reggel visszatértek volna a kisvárosba, ahonnan elindultak és talán nem lett volna még egyszer bátorságuk nekivágni az ismeretlennek. Megkönnyebbülésükre azonban a parasztgazda megerősítette, hogy már jó pár kilométer mélyen benn jártak Tito marsall Jugoszláviájában!
Hetekkel azelőtt egyikük sem gondolhatott egy „külföldi” útra, de ha mégis ábrándoztak róla, ez a képzeletbeli utazás minden bizonnyal valami egzotikusnak képzelt európai fővárosba vezetett volna, természetesen egy nemzetközi expresszvonat állt volna meg egy káprázatos, óriási vasútállomáson, magától értetődően bérelt taxi vitte volna őket egy elegáns luxus szálló főbejáratához, ahol a mosolygó és udvarias portás segítette volna őket be számos útipoggyászukkal együtt a szálló nagy halijába. Éppúgy, mint valami izgalmas regényben.
Ehelyett, az első ember, akivel egy „idegen” országban találkoztak egy hosszú alsónadrágba öltözött parasztgazda volt, aki még csak nem is idegen nyelven, hanem magyarul köszöntötte, tessékelte be őket a félig istálló, félig lakásba, melyet sokadmagával osztott meg. A nem éppen álmokba illő körülmények ellenére, a két bőrig ázott világutazónknak a hála és köszönet könnyei szöktek a szemükbe, amikor kis biztatásra leültek a durvára gyalult padra, a kemence és a tehén közelébe. Nem volt szükség semmilyen magyarázatra. Kérdésükből a gazda azonnal értette helyzetüket, már gumicsizmáját húzta fel, mikor megnyugtatta őket, hogy mindjárt jön csak elszalad a jugoszláv határőrökért, itt nem messze a házától.
Ha lett volna a két fiúban bármilyen aggodalom ennek hallatára, az most az álmos, de kíváncsi gyermekhad érdeklődésében és a vizes ruhájuk szárítása közepette nem számított. A szívélyes parasztember eltűnt az éjszakában és a két fiatal magyar bemutatkozása az idegen országban immár történelmi tény volt.
Vagy harminc percen belül gépkocsizajra lettek figyelmesek és másodperceken belül két géppisztollyal felfegyverzett határőr jelent meg az ajtóban. Még meg sem tudták köszönni a gazdának a rövid, de kedves vendéglátást és el sem tudtak búcsúzni a kemence melegén nyújtózkodó családtól, a határőrök máris házon kívülre terelték a fiatalokat. Az eső még mindig egyenletesen esett és a sötétség most még feketébbnek tűnt, mint előtte. Egymástól 10 méterre állították a fiúkat, felemelt kézzel kellett a motozást eltűrni az egyik katonától, míg a másik rájuk szegezett fegyverrel figyelt. Személyi igazolványaikat elvették.
Nem beszéltek sokat, egy-egy szerb szó volt köztük minden, amit hallani lehetett az éjszakában. A motozás gyorsan véget ért és mivel semmi utasítást nem kaptak, csak álltak az esőben tovább, egymásnak háttal, amíg magasba emelt karjuk elfáradt és lassan le merték ereszteni. Megnyugodva látták, hogy őreik ezt nem kifogásolják, de mivel még mindig nem szóltak hozzájuk, így csak álltak és vártak, úgy tűnt órák hosszáig. Ez volt a legfélelmetesebb része a határátlépésüknek, el nem tudták képzelni, hogy mi fog történni velük.
Miért állnak így, egymástól távol és háttal, mit akarnak velük csinálni? Miért nem próbálnak valahogy beszélni velük? Mi fog történni? Ez alatt az örökkévalóságnak tűnő másfél óra alatt gondolatban a végkifejlet minden lehető variációját elképzelték. Remélték, hogy bántódásuk nem lesz és remélték, hogy a Szabad Európa Rádió előző napi hírei igazak voltak, melyek már több száz befogadott magyar menekültről beszéltek Jugoszláviában, és több ezerről Ausztriában.
Péter, hogy szorongását oldja, családjára gondolt és a géppisztolyos határőrök által felébresztett első gyermekkori emlékére fegyveresekről, amikor életében először fogta fel egy fegyver fenyegetését. Itt, a sötét éjszakában, most 18 évesen nagyon is elevenen élt benne az a régi „fegyveres” emlék. Jóval később, de már az emigrációban is folytatott naplójában így idézte vissza annak a napnak az emlékét, a Vörös Hadsereg-gel való találkozásról:
„1945 márciusában jöttek be a szovjet csapatok Bajára minden különösebb ellenállás nélkül, hiszen az egyetlen déli dunai hidat a szövetségesek már egy évvel azelőtt lebombázták, így a város stratégiailag nem jelentett fontosabb pozíciót a németeknek. A hét éves gyerek többnyire nem értette a felnőttek suttogó esti beszélgetéseit a különböző rádióállomások hírei között, de arra még most is emlékszem, hogy újságíró apám politikai véleménye valamelyest ellentétben állt a szomszédok aggodalmaskodó sopánkodásaival a közelgő orosz csapatokkal kapcsolatban.
Az általános vélemény az volt, hogy ezek többnyire kulturálatlan, fosztogató és kegyetlen katonák lesznek, akiktől jó lesz mindenkinek félni, óvakodni. Majd az egyetlen kivétel az orosz „felszabadítók" megbélyegzésében apám volt, aki az emberben való hitét az oroszoknak is megelőlegezte. Nem hitte el, hogy a „felszabadítók” rosszabbak legyenek a lakossághoz, mint a bajai vásártéren előzőleg ott táborozó Wermacht katonák, akik sátrakban laktak, és a civileket nem bántották.
Tehát optimista apám alig várta, hogy sok hónapos aggodalom után, de végtére is a pusztítást megúszott város korzóján lejtsen egyet, immár egy másik katonai megszállás „oltalma" alatt. Gondosan kifent borotvájával tükörsimára borotválta arcát, feladta több hónapos, tiszteletet követelő és öregbítő szakállát, kivasalt öltönyben és elegáns csokornyakkendőjével igazán impozáns figuraként szeretett volna hatni a messze távolról ideérkező Vörös Hadsereg katonáira. Hogy már távolról is látszódjon: egy békésen sétálgató, semmi veszélyt nem jelenthető úriemberrel van dolga az esetleges járőröknek, figyelmesen felöltöztetett engem is, hétéves fiát, dacára anyám kétségbeesett rimánkodásának, hogy az ég szerelmére Gyula, ne vigye a kis gyereket magával, a ki tudja milyen gonosz moszkoviták közé!
De apám hajlíthatatlan maradt és azt a logikát használta, hogy éjszaka, mikor hallottuk a páncélosok és tankok dübörgését amint az oroszok elfoglalták Baját, egyetlen puskalövés sem hallatszott, tehát itt teljesen békés és jó szándékú katonák „látogatnak" Bajára. Ilyenkor minden valamire való riporternek, így apámnak is a dolga, sőt kötelessége, hogy a helyszínre siessen híreket gyűjteni, hogy a szemtanú hitelességével a tényeket, hangulatot rögzítse. Mindezt a sebtében kovácsolt logikát szerette volna apám anyámmal elhitetni, annak dacára, hogy pár héttel azelőtt még a nyugatra való menekülést fontolgatta, ahogy ezt már megtette egy-két ismerős család, nem sok jót remélve egy orosz megszállástól.
Még utolsó, meghatározó gesztusként jelezve a jó szándékot és békét egy viseletesen is elegáns, selyem zakózsebkendőt csúsztatott apám a szivarzsebébe. Mindig sokat adott az öltözködésre, személyi higiéniára, és ezeket a családtagokkal is szigorúan betartatta, amely nem volt könnyű két fiúgyermekkel az akkor dúló háború közepette. Példának okáért jut eszembe, hogy nagyon is ismertük bátyámmal a közönséges háziszappan ízét, ugyanis azokban az időkben sem fogkrémet, sem illatos fürdőszappant nem lehetett kapni, így a reggeli-esti mosakodásokat az iszonyatos háziszappanos fogmosó rituálé is követte!
Tehát a makulátlanul felöltözött úriember kézen fogta tisztára suvickolt gyermekét, zsebórája láncát gondosan mellénye balzsebébe fűzte és határozott léptekkel megindult a kihalt utcán a belváros felé. Az első sarkon állomásozó páncélkocsiból még álmos kinézetű orosz kiskatonák kissé bizonytalanul viszonozták apám erőteljes, integető köszöntését. Valószínűleg annyira meglepte a szerintük nyugatot képviselő úr és gyermeke megjelenése, hogy álmos bámulatuk nem torkollott semmilyen aktusba, némán követték a méltóságteljesen sétafikáló páros parádéját. Kissé arrébb az utcában, két gyalogos orosz járőr bukkant fel, porosán, piszkosan, a híres orosz „gitárral” a vállukon.
Apám megismételte a már előzőleg bevált integetést, ehhez még egy jóízű Isten hozta magukat is hozzáfűzött az ő meglepően tiszta baritonján. (Nagyon jól énekelt, különösen egy-két fröccs után.) Az egyik köpcös, kissé ázsiai fizimiskájú katona közelebb lépett apámhoz és zsebórájára szegezett szemmel csak annyit mondott, hogy „davaj csász!” Habár a szöveget apám nem érthette, az ezt követő gesztust annál inkább, mert a katona most határozottan megragadta az óra láncát és elkezdte kirángatni apám zsebéből a kiszemelt zsákmányt. Apám persze próbálta megvédeni családi örökségét, egy kézzel szorosan visszatartotta, miközben hátrált az inzultus elől. A másik kezével persze engem fogott, most erősebben, mint bármikor, nem volt kétségem afelől, hogy előbb engedi el az órát, mint engem.
Habár másodpercekig tartott az egyenlőtlen birkózás, mégis egy örökkévalóságnak tűnt. Vajon apámnak egy pillanatig is eszébe jutott-e, hogy a mellének szegezett géppisztoly akár el is sülhet, vagy legjobb esetben annak fatusával le is üthetik. Tény az, hogy az önérzetes és az oroszoknak gálánsán a legjobbakat megelőlegező író-ember minden ésszerűséget mellőzve, hősiesen védte személyi tulajdonát, miközben szorosan fogta a már kétségbeesetten bőgő fiának a kezét. Isteni gondviselés volt-e az akkor nyitott dzsippben arra haladó magasrangú orosz tiszt megjelenése, vagy csupán a véletlen?
A kocsi nagy csikorgással megállt az út közepén, ahova már a dulakodó katona és a civil, a gyerekkel együtt kikerült. A tiszt határozott és erőteljes ordítására az orosz elengedte a láncot és apám a dulakodás lendületétől a kövezetre esett, magával rántva engem is, mert a kezemet még akkor sem engedte el. Iszonyatos kiabálás következett, de csak a tiszt részéről, mert a felszabadító és zsebórára áhítozó katonánk most feszes vigyázzállásban csak nagyokat pislogott, egy hang nélkül.
Hogy pontosan mit mondott a tiszt a katonának azt nem értettük, de az bizonyos volt, hogy lehordta a sárga földig és megparancsolta, hogy hagyja abba apám molesztálását. Apám ezek után csalódottan rádöbbent, hogy a szomszédok, ismerősök hetek óta tartó aggodalma a Vörös Hadsereg szándékai felől most beigazolódtak. Gyors léptekkel, még mindig szorítva a kezem, hazasiettünk, ahol leroskadt a konyhai székre és elkezdett remegni. Ott ült hosszú ideig, maga elé nézve, és gyerekfejjel is értettem, hogy most egy világ dőlt össze benne.”
Ilyen emlékek és aggódások között telt az idő, amikor megint motorzajt hallottak. Egy jóval nagyobb katonai kocsi érkezett, egy magasabb rangú tisztnek öltözött katona szállt ki belőle, és felszállítatta őket a meleg és száraz kocsiba. A következő órában először hepe-hupás szántóföldi utakon, később már vidéki országutakon hajtottak, mígnem lassan pirkadt, és Subotica kisváros határát pillantották meg a kocsiból.
Péter már járt itt Szabadkán kisgyerekként, apjával a háború elején, amikor az egy időre ismét Magyarországhoz tartozott. Eszébe jutott a Pazar motoros vonat, mellyel az állomásra érkeztek, a villamos, mellyel kimentek azon a szép nyári napon az elegáns Palicsi tóra, ahol lenyűgözték a tavon suhanó vitorlások. Emlékezett arra a finom édességre, melyet apja rendelt a vasútállomás restijében, miközben várták a visszatérő vonatjukat. Az édesség receptjét apa ott nyomban elkérte a resti szakácsától és boldogan vitték haza, követelve anyától, hogy mielőbb tessék az aranygaluskát egy vasárnapi ebédhez elkészíteni! Istenem, hány ilyen boldog vasárnapjuk volt, amikor aranygaluska is készült az ebédhez!
És hány éve már annak, hogy az egész család, a három fiú a szülőkkel együtt ült egy ünnepi asztal körül, nyolc vagy talán kilenc éve? És mikor, ha egyáltalán lesz még egyszer, legalább egyszer, aranygaluska mind az ötük előtt, ugyanazon az asztalon? A kocsi megállt egy épület előtt, mely biztosan a helyi rendőrség székhelye volt. Kiszállás után egy irodába ültették őket le, ahol egy meleg kályha mellett bátorították a fiúkat, hogy szárítgassák elázott ruháikat. Teát és cigarettát kaptak egy nyájas, magyarul beszélő úrtól, aki tudomásukra adta, hogy ők nem az első „magyar menekültek” — így hívta őket — a Jugoszláv Népköztársaságban.
Már több mint hatszázan szöktek át az utolsó tíz napban, olyannyira, hogy Suboticán már nincs is hol elhelyezzék a „menekülteket” - mily’ furcsa volt ez a kifejezés — rövidesen egy gyűjtőhelyre fogják vinni őket, de csak szárítkozzanak közben. Hogyan lettem magyar „menekült” kérdezte magától. Az alig három héttel ezelőtt kirobbant magyar forradalom a kisebb vidéki városokban többnyire felvonulásokból, tüntetésekből és Budapestre küldött segély konvojok szervezéséből állt.
A tavasszal érettségizett, magukat még mindig diákoknak érző fiatalok, akiket nem vettek fel valamilyen felsőoktatási intézetbe, októberben még a bajai városban tengődtek, ilyen vagy olyan munkahelyeken. Lelkesen csatlakoztak a tüntető diákokhoz, gyári munkásokhoz, együtt mentek ki a Vaskúti úton működő katonai laktanyához és kérlelték a sorkatonákat, hogy ők is álljanak a forradalom mellé, vegyék le a sapkájukról a vörös csillagot.
Amikor itt sikerrel jártak, akkor a másik laktanyához tartottak, ahol már az őrség és legtöbb katona is szétszéledt, mindenki a maga otthona felé tartott. A fegyvertárakat kinyitatták, és a fiatalok megtalálták a maguknak megfelelő géppisztolyt, puskát, tölténytárakat. Nemzetőr karszalagokat vettek fel, beosztott őrjárati munkát vállaltak. Péter egy vadonatúj orosz „gitárral” a vállán a Szentháromság tér felé tartott, a polgármesteri hivatalban jelentkezett, hogy valami megbízatást kapjon. Valaki azzal bízta meg, hogy a távolsági buszokat ügyelje a téren, hogy minden bejáró vidéki diák rendben visszaérjen falujába a tanítás után. Persze tanítás nemigen volt azokban a napokban, mindenki az utcán volt.
Egyik este, rögtön 23-a után a Déry kert felé tartott a diáksereg, céljuk az ott felállított Sztálin szobor volt, melyet a budapesti mintára ledöntöttek, és a közeli Sugovica kanális hídjáról a vízbe dobtak! A fővárosban dúló harcokat nehéz volt a kisváros nyugalmában végigizgulni, többen megpróbálkoztak valamilyen úton Budapestre jutni, de közlekedési eszköz nem volt azon az egy-két teherautón kívül, melyek kizárólag élelmet vitt fel. A november 4-i orvtámadás után Bajára is megérkeztek a szovjet páncélosok és elfoglalták a stratégiailag fontosabb pontokat.
A tavasszal érettségizettek és az akkori negyedikesek egy csoportja, rejtegetett fegyvereikkel páncélosokat támadó akciót beszélt meg. Többen a Tóth Kálmán téri házpadlásokon, a régi rendház tetőrészeiben bújtak el fegyvereikkel, és adott pillanatban tüzet nyitottak volna a páncélosokra. Isteni gondviselés volt, mint utólag mindannyian beismerték, hogy az este hat órára megbeszélt kezdő lövést senki nem adta le! Egészen bizonyos, hogy a páncélosok vérfürdőt rendeztek volna a könnyű fegyverekkel felszerelt, teljesen kiképzetlen fiatalokkal szemben. Nagyon sok környékbeli ártatlan ember vesztette volna az életét egy teljesen értelmetlen és egyenlőtlen összecsapásban.
Az elkövetkező napokban, az egyre rosszabb budapesti hírekkel teli hangulatban az emberekben nőtt az elkeseredés és a harag. A kisváros sétálóutcáját még mindig aggódó emberek csoportjai töltöttékbe, hogy híreket halljanak, cseréljenek. Egyik este Pétert megszólította az egyik jól ismert helyi „káder” és gúnyosan kérdezte, hol van most az a géppisztoly, amivel látta „szaladgálni” a téren? Habár ez az incidens ott motoszkált Péter fejében, a határátlépés gondolata nem ilyen okból született. A májusi érettségi után nem sikerült a főiskolára bekerülni, és a nyáron szerzett vállalati segédraktárosi munkahelye nem kecsegtetett nagy jövővel. De ez most mind nagyon távolinak és valószínűtlennek tűnt az események ilyen alakulásában.