Fáy Ferenc a Ludovika Akadémia katonai tisztképző főiskola elvégzése után a háborúban frontszolgálatot teljesített, szovjet hadifogságba esett, ahonnan megszökik. 1947 őszén internálják. Fél év után szabadon engedik, de rövid idő után ismét letartóztatják, és népbírósági eljárást indítanak ellene. Az ÁVO annyira összeveri, hogy rabkórházba kell szállítani, ahonnan megszökik 1948 tavaszán Jugoszláviába. 1951-ben Kanadában telepedett le. 1956-ban jelent meg Jeremiás siralmai című első kötete. Magyarországon először a Vigiliában jelentek meg költeményei 1974-ben. 1981-ben hunyt el Torontóban.
FÁY FERENC verse
KERESZTÚT
I.
(Pilátus halálra ítéli Jézust)
Kezet mosott. S míg nézte, hogy a fák
hogy’ futnak szét az alkony-sárga tájban,
ízlelgette az ítélet szavát,
és reszketett a rázuhant magányban.
Azt, már vitték. Ott ment az emberek
s az érte-nőtt gonoszság sűrűjében,
– szegény, szakállas, szőke kisgyerek –
kit önnön árnya hajkurász az éjben.
Arcába vágott korbácsként a szél,
lábába mart a kuvasz-árkok csendje.
Imádkozott. Nem magáért, – azért,
kit otthagyott a rá mért félelembe’.
II.
(Jézus vállára veszi a nehéz Keresztet)
Vállára vette, s kilépett a föld
meleg kezén a késő délutánba.
Még látta, hogy egy asszony nyelvet ölt,
s a csúfolódó ég szalad nyomába.
Olyan nehéz lett, s mégis oly szelíd
a váll-szakasztó fájdalom kegyelme.
Átúszott száján egy pár régi íz,
és anyja áldott teste nyílt ki benne.
S eléfutott a boldog táj, ahol
jöttét-köszöntő fényben állt az éjjel.
Sóhajtott… aztán elindult a Domb
sziklái közt, az emberek jelével.
III.
(Jézus először esik el a Kereszttel)
Szemébe folyt a vér már, s szája szélén a könnyek
lepergő cseppje mélyén, a párás Domb feküdt.
Felállt kicsit, hogy álljon, de nem lett így se könnyebb.
Iszonytató magánya követte mindenütt.
Aztán eldőlt a Domb is. Peregtek lent a porban
a szájából kifordult testvértelen szavak.
Az anyját látta jönni … és véres nyugalomban
halottak teste száradt a zsoldos fák alatt.
S hogy lassan hullni kezdett, a rázuhant homályból
felékapott egy emlék … egy római keze …
virág futott felé az ember-lepte tájból.
Aztán melléje roskadt átizzadt szégyene.
IV.
(Jézus szent Anyjával találkozik)
Szégyenkezett, mint az, kit tettenértek,
s nem futhat el, mert nincs hova.
Kinyílt szemén a bűn rettenetének
alkony-penészes bársonya.
Mit mondhat most? – A dús vigasztalások,
s a holt szavak sövényén fennakadt.
Földjét kérdezte, majd Apját, az ácsot,
s a mindenükből kiforgattakat.
Csak a Keresztről nem beszélt, s a Dombról!
S ahogy ölébe hullott szép feje,
csak anyja szólt, ő hallgatott azokról,
kik szégyenében nem jöttek vele.
V.
(Czirénei Simont Jézus Keresztjének hordozására kényszerítik)
Nem azért ment, hogy beteljék az Írás!
Csak fáradt volt, hát elindult haza.
Az utak szélén párolgott a csírás
tavaszi föld, s a Város kőfala
– mint friss szántások kifordított férge –
némán feküdt a késő délutáni,
pihenni vágyó, álmos napsütésben.
Akkor hozták. Egyetlen szörnyű szájú
arc volt a részeg, kísérő tömeg.
Megállt és nézte a tépett ruhájú
embert. Nem váddal, nem a gyűlölet
sötét ködén át; önmagán át, félve.
S mert szegény volt és megfáradt nagyon,
így része lett a másik szenvedése.
S mikor melléje lökték, hogy a vállán
érjen célba, az annak szánt teher,
nem zúgolódott akkor sem és gyáván
nem piszkolta, hogy így terelje el
a gúnyt magáról. – Csendben vállra vette.
És látta már a gúny mögött a nyelvet,
és tudta már, hogy kit hoznak megette.
VI.
(Veronika odanyújtja Jézusnak kendőjét)
Először csak a döbbenet,
aztán a forró vágy, hogy értse,
aztán a fák közt megrekedt
fuldokló alkony szívverése,
mely úgy feküdt a tenyerén,
mint önnön életének mása.
Hozzá hajolt, s a drága vért
lemosta selymes simítása.
S ahogy gyolcsán életre kelt
giccses mása a véres arcnak,
már tudta, hogyan mondja el
a mindenektől megtagadtat.
VII.
(Jézus másodszor esik el a Kereszttel)
És térdre esett újra, hogy felállt.
S míg nézte eldőlt árnyékát a porban,
magához húzta a ravasz halált,
s pihegve várt a bársony nyugalomban.
S dülöngve jött a Domb: szemében vásott,
kés-penge éles gyűlölet;
szelet vetett arcába és bogáncsot,
tüzet vetett eléje és követ.
Azért felállt. Megduzzadt nyelve, kéken
kifordult száján, mint egy rongydarab.
Szomorú volt és nézte, fenn az égen
hogy’ húznak át a fáradt madarak.
VIII.
(Jézus a jeruzsálemi asszonyokkal találkozik)
Milyen furcsa most innen nézni őket
a por mögül, az alvadt véren át,
ahogy kinyílnak sárgán, mint az emlék,
és felmutatja mind, mind bánatát.
Eléjük ment, bár tudta, hogy hiába.
Lábukhoz ült, bár tudta, nem lehet
leülni ott, hol tűz sújthat a fába,
és ellenükre dőlnek a hegyek.
S ahogy az arcuk szétgurult a tájba,
s felnyalták sorra az utak,
már csak haláluk élt a délutánba,
és szél csóválta lompos árnyukat.
IX.
(Jézus harmadszor esik el a Kereszttel)
Aztán egy kőbe megbotlott a lába.
Előre hullt s a porban úgy feküdt,
mint minden idők minden alkonyában
a fáradt ember fekszik, mindenütt.
Lehetett volna ács, vagy boltiszolga,
tudós tanár, vagy megfáradt paraszt,
ki tört testével elterül a porba,
a mezsgye szélén, s nem tud mást, csak azt,
hogy béke van. – A főpapok nevették.
Az anyja sírt, mert anyja volt, s azok,
kik hátul félve, messziről követték:
a megrémített várományosok,
hitetlen hittel, szemlesütve, hitvány
férgek voltak csak. Arcukon pedig
lélekké lett a legbátrabb tanítvány,
az áruló, a tizenkettedik.
X.
(Jézust megfosztják ruháitól)
Így vetkőztette anyja, amikor
játékba-fáradt életén az árnyas,
párák-csipkézte alkony szétterült,
s nagy udvarán a sárga hallgatásnak
a szárnyas ég a fák szívére ült.
Csitri ágak figyelték, s pattanásos
rügyek futottak nesztelen,
mikor ágyéka selymes vadonában
lobot vetett a félelem.
Vacogva állt. A ködből szilvakéken
a Domb borzalmas teste dőlt elé.
Imádkozott. S az alkony teknőjében
habzott a csend, az emberé.
XI.
(Jézust keresztre feszítik)
Mint az, ki hetven, nyolcvan évet élt meg,
s nem harminchármat, úgy nézett körül.
Öreg parasztok állnak így, vetések
s halál előtt, hogy éveik mögül
még visszanézve, elrendezve lássák
a földi dolgok, munkás életük
végső számadását.
S ahogy szelíden, intőn felmagaslott
– korok felett és új idők előtt –
látta magát, mint biztos-zárú kapcsot
az Isten és a végtelenbe nőtt
ember között. – Még élt, még folyt a vére,
de már a hitvány, részeg zsoldosok
kockát vetettek gyűrött köntösére.
XII.
(Jézus meghal a Kereszten)
Bárány sikoltott. S szarva közt az alvadt,
megőszült földet hét őz hordta szét.
Valaki sírt. S ő hallgatta a szélben
a Megtérő forró lélegzetét.
Válla kiugrott forgóin, lihegve
kapaszkodtak a köd-takart utak.
Száján kidőlt a csend, s a ferde fényben
sziklák mutatták arcukat.
S az égő szélben végre látta őket:
az elfutókat, megkerülteket,
halála véres partján születőket.
S mosolygott, mikor elvégeztetett.
XIII.
(Jézus holttestét leveszik a Keresztről és anyja ölébe teszik)
Mesélt neki. S míg simogatva, félve
ölébe vonta szép fejét,
beburkolta a gyolcs, tavaszi égbe
didergő teste szégyenét.
S ő ott feküdt csendesen és szelíden
az alvadt szavak fájdalma között,
mint a legkisebb, abban a mesében,
ki győzelmesen visszajött.
XIV.
(Jézus holttestét eltemetik)
Nem vérzett már. Kezéből savós homály szivárgott
s beomlott köldökéből az örvénylő hideg.
A Domb úszott feléje, s a fuldokló virágok
száján kifeslett sárgán, a rozsdás őrület.
Csöpp anyja hullt fölébe, s a buktató sötétben
az ég nagy-lombú ágán a kék-arcú halott.
Meleg szavak lobogtak, melyeket itt az éjben,
a rányíló tavasznak már el nem mondhatott.
S mikor rádőlt a szikla és minden út beomlott,
s már csak vak árnya kéklett a rázuhant falon,
kint mondták már a kertek és suttogták a bokrok:
mi lesz harmadnapon!