Antal Anikó Zsuzsanna (1981, Nyíregyháza -) tanár, író. Magyar-francia szakon végzett a Nyíregyházi Főiskolán, majd a Miskolci Egyetem magyar szakán szerzett mester diplomát. Ezután a Debreceni Egyetem Irodalomtudományi Doktoriskolájában folytatta doktori tanulmányait. A régi magyar és francia irodalom kutatása mellett szépírói tevékenységet folytat. Tanulmányait, tárcáit, verseit és novelláit számos irodalmi folyóirat közölte. Első, kisprózákat tartalmazó kötete 2017-ben jelent meg A holdarcú asszony címmel. Az írás mellett szenvedélye még a festészet, fotóművészet és zene. Számos zenekarban hegedül és brácsázik. 2008 óta él Torontóban.
ANTAL ANIKÓ versei
BŐRÖNDÖK
tegnap és ma között megrekedt mozdulat
ahogy kinyitod az ajtót és küszöböm mögé teszed
kopott bőröndödet, a nagyobbat, a kisebbik az ajtón
kívül marad lezárva kódolt lakattal, bár egy kulcsot adsz
ami nyitja tán e szürke bőrdobozba rejtett
Kékszakáll várát megjárt férfilelket, ki mint a népmesék
legkisebb királyfia, kiállja a próbát
kezében hamuban sült pogácsamorzsát szorítva
kopogtat csigalépcsős álmok
leláncolt kapuján
tegnap és ma között megrekedt mozdulat
ahogy éjkék kardigánod a szék törött támlájáról
a hűvös kőpadlóra ráhull és vele együtt koppan
ezüst órád rég megtört foglalatja
csak a mutató ketyeg mozdulatlan
s folyik az idő meg a víz
kicsordul a kád peremén
mert mélységes mély
a léleknek kútja
s kezem vödrének rozsdamart alja
nem képes felfogni a kihűlt mosóvizet
melyben nagyobbik bőröndöd ruháit fejérítem
árvalányhajú hajnalban kiterítem
egy nem létező holnap kötelére
mely összeköt minket
de valahol megszakadt
tegnap és ma között elpattant
hamis színekben játszó
szappanbuborék
DZSUNGELMAGÁNY
falak épülnek és omlanak
körülöttünk nap mint nap
a szív
csak skarlátvörös jel az élet
évgyűrűinek közepén
pislákoló világítótorony valahol
a semmi mozdulatlan felszínén
ahol hangtalan
duruzsolnak bennünk
évezredes misztériumok
miért kel a Nap és miért nyugszik a Hold
kinek ragyognak hűvös szépséggel a csillagok
volt hogy regényt szerettem volna írni
a lányról kinek sötét hajába
fehér rózsakoszorút font az idő
keblében szférák zenéi keveredtek
és testét álmok ölelték
zöld indákkal körül s minden
szavában remény virágzott
gyöngyfehér fogsorról
lassú lélegzetben elszökő idő
regényt szerettem volna írni
a ráncok medrében rejlő mosolyról
a könnyel táplált folyóról
szempillák alatti utazásokról
a szívtől az agyvelőn át
egész a csillagokig
ebben a kietlen dzsungelmagányban
gyémánt ablakú üvegkalitkákban
villanyvezetékek és kátyúktól kopott
autópályák fekete érrendszerében
egyre csak utazunk egymáshoz
és szinte
soha meg nem érkezünk
IDŐLÉPCSŐK
nagymama éléskamrájában
minden zöld volt
polcok kredencek
padlásra vezető lépcsőfokok
a semmi zsírpapírjába csomagolva
rejtőzködött minden ami
beleférhet egy mesebeli tarisznyába
minden ami elég lehet
egy hétmérföldes utazásra
a világ végére
annak is a legszélére
csillagállások megfejtésére
a zöld kredencen
fehér zománcozott szűrő
rácsain fennakadtak
selymes pilléi az édes tejútnak
tarka virágos álmai egy otthonkának
mély ráncokkal felakasztva
egymás mellett könnycsepp formájú
tulipánszirmokkal hímezve
mély álmokat őriz
a feledéssel lisztezett múlt
SZÓKÖZÖK
(T. B.-nek)
lassan elmúlik és lepereg
fekete tintában oldódik fel
az elmondhatatlan
a megtarthatatlan
betűmolekulákra szétszedett szavak
mögöttes jelentéssel bíró apró álarcok
ez mind ami belőlünk itt marad
üres miértek
bizonytalansággal
kendőzött válaszok
a végén három ponttal
semmibe tűnő szófoszlányok
kagyló héjában kucorgó magány
a realitás fekete-fehér
tőmondataiba zárt
szóközökkel tépázott
elengedés
ÁRNYÉKSZÍNHÁZ
bedobozoltam az emlékeim
itt állnak egymásra téve
falhoz simulva
egy árnyékszínház kellékei
néhány láthatatlan
fonálon mozgatott
egymásba mosódó jelenet
önmagam magányos
theatrum mundi-ja
tükör és árnyék
önmagát szülő
banális történet
Egy fehér vászon mögött
Világot látó szemek
Körülöttük árnyékcsöndet
Suttog a múlt
amit a végtelenből
Világít meg
egy égi
rivaldafény