Marosvásárhelyen születtem. Irodalmi tevékenységeim miatt sokat zaklatott a román Securitate. Írásaimat összegyűjtve őriztem, aztán egy házkutatás után elégettem, még mielőtt a Securitate pribékjei megtalálták volna (ami egy pár éves börtönbüntetéssel járt volna). Mert a legkisebb dolgokért is büntetés járt a magyaroknak Erdélyben. A szabadság ízét csak Kanadában ismertem meg, ahol bátran használhattam magyar anyanyelvem. A második hazámnak, Kanadának köszönhetem, hogy magyar lehetek, ahol apró vágyaimat és álmaimat félelem nélkül megvalósíthatom, és egy humánus légkörben élhetek kis családommal együtt. Ezt bizonyítják a könyveim is, a tizedik kötetnél tartok. - Blájer Erzsébet
részlet BLÁJER ERZSÉBET Csillagszemű című regényéből
NEGYEDIK FEJEZET
A tavasz nagyon gyorsan jött. Megnyúltak a napok, s a hó nagy része, ahol jobban érte a nap, olvadni kezdett. Erzsébet mintha lábadozott volna a hosszas betegségéből, ami egy jelentéktelen hűléssel kezdődött, de egész télen tartott. Egy roham után a szomszéd Pista bácsi bevitte a szánon az orvoshoz, aki alaposan meg is vizsgálta, de amikor az anyja a betegség álla-pota felől érdeklődött, csak csóválta ősz fejét, és hogy ne ijessze meg az asszonyt, csak annyit mondott:
- Semmi izgalom, ha beveszi ezeket a gyógyszereket, amit most felírtam, sokkal könnyebb lesz minden. Sajnos a gyógyszerek alig használtak valamit, pedig ráment minden megspórolt vagyonuk, amit a tojások és zöldségek árából tettek félre a nehezebb időkre.
Anna gyógyfüvekből főzött teával kezelte, amit gondosan összegyűjtött, és megszárított a nyár folyamán, cickafark, csalán, fehér fagyöngy, erdei aranyvessző, martilapu, és kamilla keverékéből. Ebből néha a fürdővízbe is jutott, s érezték, nagy ezeknek a gyógyító hatása. Amit még tehetett a lázas édesanyjáért, gondosan lemosta vállát, karját, lábát ecetes vízzel, és lefektette a meleg dunyha alá, mert csak ez adott meleget a házban, és amit csak télen használtak. Itt aztán jól kiizzadt, s reggelre könnyebben érezte magát.
Napközben a mozgástól újra jöttek a fájdalmak, nehéz légzés, szédülés, de Annácska hűségesen ápolta, nem csak azért, mert megígérte az apjának, mint a szeme fényére fog vigyázni rá, inkább azért, mert az édesanyja volt, - az egyetlen ember, akihez ebben a kietlen életében tartozott.
Kis vézna teste sokszor erőtlen volt a fáradtságtól, de ő nem hagyta magát, leült megpihenni, aztán folytatta a munkát. Amíg a hozzá hasonló gyermekek finom tejeskávét ittak foszlós kaláccsal a pattogó tűz mellett, s közben a nagyapjuk meséit hallgatták, addig ő a csattogó hidegbe az állatokkal bíbelődött, vagy éket vágott a kis patak jegén, hogy könnyebb legyen a vízhordás.
Anna panasz nélkül végezte a házkörüli munkákat, mert valakinek csinálni kellett, s ez a „valaki” ezután már csak ő lehetett. Kis tenyere hólyagos lett a durva szerszámoktól, amit a felnőttek is nehezen forgattak, s amikor kész volt mindennel, az édesanyját vigasztalta.
- Ezt a telet még kibírjuk valahogy, édesanyám, de ígérem, ahogy virágba borulnak a fák, és zöld lesz a határ, elköltözünk.
Február végén, még egy utolsó hóvihar söpört végig az erdőn, aztán játékos szórakozásába kimerült a szél, s már csak a magas hótorlaszok verték vissza a nap égő arcát.
Erzsébet újra belázasodott, ágynak esett. Annácska már nem mesélt az iskolában. Bánatos volt és szomorú. Nem tudott az órákon sem figyelni, s két izzó szeme fájdalomról árulkodott, amibe csordulásig összegyűltek a könnyek.
Tibi, a kis nyomorék minden nap megvárta az iskola kapujában. Anna elvette tőle a vászontarisznyát, amiben a könyveit cipelte. Az övével nem volt sok baj, az egész felszerelést csak egy füzet és egy könyv jelentette, amit a mellébe a kabátja alá süllyesztett az eső és a hó elől. Eléggé megviselte őket ez a gondos vigyázat, mert egyiknek a fedőlapjai maradtak el valahol fáramászás közben, vagy csúnya szamárfülek ékeskedtek a füzeten. Tisztába voltak azzal, hogy gazdájuk nem tartja őket valami nagy becsben. A füzet egyik fele számtan volt, a másik fele mindenes. A könyv a magyar olvasókönyv volt. Ceruzát mindég kapott valakitől az osztályban, radírgumira nem volt szüksége, egyszerűen kihúzta, ami nem odavaló volt, - és kész.
- Rég nem meséltél, talán a nagy hótól nem tudtál királyi kastélyokba járni? - kezdte a felelősségre vonást Tibi.
- Az anyám beteg, mostanában még álmodni sincs időm! Majd a tavasszal újra elindulok, és bejárom a gyönyörű vidéket. Még egypárszor megfordulok a fontosabb helyeken, aztán elköltözünk. Szép házunk lesz a városban, a templom mellett, s a ház körül sok virág, hatalmas fák, sok madárfészekkel, s az emberek kedvesek lesznek velem, mert akkor én is közéjük tartozom.
- Most nem mesélsz, és mégis hazudsz. Nem mentek ti sehová, a vadászlakhoz köt a szegénység.
- Mit tudsz te a hatalmas világról, ahol néha történnek csodák? Ahol egy ország élete egyik napról a másikra megváltozik, vagy a gazdagokból lesznek órák alatt szegények. Akkor mi nem remélhetünk?
- Na, itt a táskád! - dobta Tibi elé a vászonszatyrát. - Szia, holnap! - s csizmája nehéz lépteivel, eltűnt az erdei ösvényen.
Anna két napig nem ment iskolába. Az anyja állapota egyre rosszabb lett, s nem hagyhatta magára. Félt attól a fénytől, ami mostanában gyakran megjelent a szemében, amikor hozzábújt, és a haját simogatta. Éjszaka alig aludt, gyakran felkelt és a kialvóba levő tüzet élesztgette, hogy a ház ne hűljön ki teljesen. Máskor szorosan átölelte, hogy fékezze a hidegrázást, ami lázas testéből áradt. Aztán reggel felé fáradtan elaludt.
Későre ébredt. Az anyja jéghideg testét érezte maga mellett. A tűz is kialudt, hideg lett a szoba.
- Fázol, anyácskám? - kérdezte gyöngéden, de választ nem kapott. Felkelt tüzet rakott, és a teásbögrét a kályhára tette.
Minden meleg dolgot az anyjára rakott, de a merev test érintésétől megfagyott benne a vér. Az anyja teste jéghideg volt. Gyorsan melléfeküdt, ölelte, fel akarta melegíteni, de a jéghideg test már nem engedett. Agyát megbénította valami, amire most nem akart gondolni, csak ölelte szorosan, mert nem akarta, hogy az anyja teste jéghideg legyen, olyan hideg, amibe már nem is lehet élet. Az nem lehet.
Rázni kezdte, arcát az övéhez szorította, aztán könyörgött hozzá, de akkor már sejtette, hogy nincs kihez. Rémületében a kezét, haját csókolta, de az édesanyja már nem csókolt vissza.
Anna magára hagyta a hideg testet, és összekuporodott az ágy sarkába. A sokéves nehézség kőkeményre formálta kis szívét, bátornak érezte magát, most mégis, arcára kiült a rettegés. Rémülten, tehetetlenül ült magába, mint egy kisgyerek, de azt már felnőttként tudta, hogy a következő órákat is meg kell érje, sőt még azt is, ami ezután vár reá.
Józan kell maradjon, nem fulladhat bele a zokogásba, mert ezzel nem ér véget semmi. A szörnyűséges élet csak most kezdődik el. Sok borzalmas nappalokkal és álmatlan éjszakákkal. Mert neki élni kell, s most vakon megalkudott a fájdalommal, ami görcsösen kapaszkodott a húsába, mintha örökre vele akarna maradni. Gyermeki fájdalmában hiába védekezett, mégis rászakadt a legsötétebb kétségbeesés.
- Vajon élni akar tovább? - kérdezte magától. Arcát odaszorította a jégvirágos ablaküveghez, és kinézett a havas, fehér pirkadásba, ahol már kíváncsian csillogtak a hókristályok, a megfagyott fák tövében. Amiknek ágait, meglibegtette az erőtlen szél, mint öregasszonyok fekete kendőjét imádkozás közben. Akik szegénységükben és szomorú gyászukban is törvényt mondanak, igazságos ítélettel, mint a királyok.
A kis, vézna árnyéka a hideg szobában hatalmas volt, és veszedelmes. Csak a lombnélküli fák üdvözlik, és hajolnak az ablak fölé megszokottan, más nincs senki a közelében, csak meggyötört testében a titkos gondolat. Amit a kegyetlen, durva igazságával most nem akar elfogadni. Szívében segítségért kiáltott valaki, de körülötte mélységes volt a csend.
Holnap elmondja az iskolában, hogy látta a „Napkeleti csillagot”, ami a házuk fölött ragyogott, aztán leszállt a háztetőre, aranyszárnyakon belibegett az ablakon. Most nem érte jött, felölelte az édesanyját és magával vitte. Ő még sokáig állt az ablaknál, reszketve figyelte az eget, és várta, hogy az anyja visszajön...
Anna elővette a féltve őrzött fagyöngyöket, és úgy morzsolta az ujjai között, mint egy hitbuzgó katolikus az olvasót.
– Istenem, adj elég erőt, hogy megbirkózzak az élettel!
A szertartás nem tartott sokáig. Magára kapta meleg ruháit, vastag, otromba csizmáját, aztán kirohant a ház elé, s onnan a hóborította útra. A tegnapi nyomokban szökdelve igyekezett eljutni a szomszédig, akik egy kilométerre laktak. Megizzadt a futástól a hideg szél átjárta vézna testét, s az ajtóban elfogyott az ereje, csendesen összeesett. Csak a szél maradt hűségesen vele, közben felszárította arcán a könnyeket, amíg rátaláltak. Hang nem jött ki a száján, a szomszédok csak sejtették a bajt. Azonnal át is rohantak, s meggyőződtek arról, amire csak titokba gondoltak. Erzsébet teste jéghideg volt. Éjszaka érte a halál, talán amikor a kedveséről, a férjéről álmodott, aki után vágyódott, akihez utolsó erejét összeszedve igyekezett.
Az orvos a helyszínre érkezett, aki megállapította a szívhalált, és Annát is megvizsgálta, akinek altatót adott, amitől sokáig aludt a szomszédok házában. A jó melegben gondtalanul aludt, és olyan szépeket álmodott, amiket még soha.
Erzsébetet a temető cintermébe szállították. Ott volt a sírjuk, a falu rendezett temetőjébe temették. Annácskát is felköltötték, megmosdatták, feketébe öltöztették, és kézen fogva elvitték a temetésre. Anna értelmetlenül nézett maga körül, mert nem ismerte a helyet, de még a sírt körülvevő pár embert sem. Csak állt egy nagy gödör előtt, amiben eltűnt az utolsó fénysugár is, ami az ártatlan életét világította. Belehull a nagy gödörbe, és kialszik, s neki a nagy sötétség marad ezután. Gyenge volt, nem tudta tartani magát. A rideg fakoporsó előtt térdre esett, ami az ő szép édesanyja kihűlt testét takarta. Akkor neki imádkozni kell, összekulcsolni a kezét és a pappal együtt, elmondani a Miatyánkot. Mert a temetésen így szokás.
Ő biztosan nem mondja. Mondta eleget, és mégis meghalt az édesanyja, inkább makacsul összeszorította kicserepesedett ajkát, és mélyen hallgatott. Ha most imádkozna, azt csak azért tenné, hogy ő is eltűnjön abban a nagy gödörben, ahová az édesanyját lesüllyesztették. De ő nem akar meghalni. Élni akar és álmodni, szépeket mesélni az iskolában a köréjegyűlt gyerekseregnek.
Vajon van még értelme valaminek? A Miatyánknak, a szent énekeknek, az ártatlan kis álmainak, van-e jelentősége egyáltalán ennek az egész életnek, amihez ő mégis ragaszkodik? S bánatos szemét most csak azért emelte az égre, hogy az Istennel pörösködjön, amiért olyan kegyetlen tud lenni egyesekhez.
A nagyanyja megfogta a kezét, és hazavitte. Szép fehér puha ágyba befektették, ahol nagyon szépeket lehet álmodni. Milyen nagyon akarta most ezeket az álmokat! Fejére húzta a habkönnyű takarót, és szemét erősen összeszorította.
Egy hét múlva úgy érezte, vissza kell menjen a vadászlakba, hogy összeszedje kedvenc dolgait. Egy vászonszatyorba berakosgatta, nem volt sok minden. Könyvét, füzetét, agyonszeretett rongybabáját, a kedves emléket az édesanyjától, a fagyöngyöt, az édesapja utolsó ajándékát, a szülei esküvői képét, amiért a küszöbről lépett vissza. Ami nem csak menyasszonyt és vőlegényt ábrázolt, hanem két merész, boldog embert, akik egymásba bízva indultak el az erdei úton megvalósítani az álmaik. Amik szerények voltak, szinte gyarló emberi kívánságok nélkül, mégsem sikerültek. Neki már semmire sem volt szüksége, legkevésbé a moslékos vedrekre nem, amit már kiskorától magával cipelt naponta kétszer. Nem is nézett vissza, amikor behúzta maga után az ajtót. Azt még nem tudta hol fogja megvárni az apját, akinek szemlesütve fogja elmondani a valóságot, és kér bocsánatot, amiért nem vigyázott eléggé az édesanyjára.
Erre sem volt semmi szükség. Az élet furcsaságai közé tartozott, ahogy az éter hullámai keresztezték egymást a hírekkel, hogy az apja akkor halt meg az orosz fogságban, tífuszban, amikor a felesége jóságos szíve utolsót dobbant. Annácskának nem volt édesanyja, akire kellett vigyázni, és apja sem volt, akit haza kellett várni. Egyelőre a nagyanyjáéknál kapott menedéket, de ez a légkör egyre ellenségesebb lett körülötte, mert nagy, tüzes szemében a gyűlölet lángolt irántuk, akik ahelyett, hogy segítettek volna rajtuk, büszkeségükkel megölték a lányukat, az ő édesanyját. S ha százévig is élnek, ezt soha nem tudja nekik megbocsájtani.
Csak este ment haza lefeküdni. Ahogy kivirágoztak a fák, kizöldült az erdő, iskola után messzire elbarangolt. Az erdészlak körül csatangolt, aminek mások lettek a lakói, de a fák még ismerték őt. Felült az ágak tetejére, a csalogányokkal énekelt. Csak a hangja nem úgy csengett, mint régen. Hazafelé nagy öl mezei virágot szedett, s az édesanya sírjára vitte. Az iskolában nem volt mit meséljen a gyerekeknek, az ő álmai meghaltak örökre.